Magyarok nyomában a Balkánon 2013

Körösi  Csoma Sándor – Vámbéry Ármin – Kossuth Lajos – II. Rákóczi Ferenc – Mikes kelemen – Orbán Balázs – Széchenyi István – Széchenyi Ödön – Baross Gábor - Frivaldszky Imre – Kranitz Fülöp – Karácson Imre – Fehér Géza –Botond – Piroska  (I. László lánya) – Hunyadi János

Palics – Pétervárad – Zimony – Nándorfehérvár – Szendrő vára - Galambóc vára – Vaskapu – Vidin – Belogradcsik – Szófia – Rila – Plovdiv – Edirne – Isztambul – Rodostó – Nis – Manasija kolostor – Szabadka

2013-ban az Adriára utaztunk a magyarok nyomában, ebben az évben a Balkánon végig, egészen Isztambulig. A Balkán mindig is fontos terület volt a számunkra. Az Árpádok idejében Bizánc, később a török ellen vívott háborúk színtere. Ezen az útvonalon indultak kelet-kutatóink, természettudósaink. A török birodalom gyengülésével erre menekültek a Habsburgokkal szemben álló hazafiak. Sok szállal kötődünk tehát a balkánhoz, izgalmasnak ígérkezett az út. Ráadásul velünk tartott az érdi Földrajzi Múzeum igazgatója is, mint tudományos vendég. Már tavaly élveztük hatalmas tudását, tájékozottságát, felkészültségét, humorát. Mint korábban is, férjem fényképezett, én rajzoltam.

1. nap

Megszokott csapat indultunk útnak autóbusszal egy júniusi hajnalon. Első megállónk Palics volt. A Palicsi-tó gyógyhatását a XIX. században fedezték fel, a monarchia egyik kedvelt fürdőhelyévé vált. A század végén épültek Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján a szecessziós épületek. A közelmúlt szerb háborúja után jártam többször is Palicson. Az elmúlt évek során az elhanyagolt, lerobbant területből ápolt, szép üdülőterület lett. A szecessziós épületeket renoválták, a parkot kitisztították, teleültették virággal. Ha nem is a régi fényében – amikor Szabadkáról villamossal jöttek ki a gazdag polgárok – de újra él Palics. Végig sétáltunk a tó partján a volt kaszinóig, onnan át a parkon a víztoronyig. Nagyobb sétát egy gyors zápor nem engedett.

Gyorsan haladtunk az új autópályán Újvidékig (Novi Sadig). Az úton alapos tájékoztatást kaptunk a török elleni harcokról, délvidék határőr szerepéről, az uralkodók erőfeszítéséről, hogy megállítsák a török előre nyomulást. Később pedig a hódoltság idejéről, majd a török kiűzéséről és az utána következő várépítésekről. Újvidéknél azonnal átkeltünk a hídon a Duna túlpartjára, Péterváradra (Petervaradinba). Ma gyakorlatilag Újvidékhez tartozik, bár közigazgatásilag független. A Duna-parton, a vár alatt parkoltunk. Pétervárad hatalmas erődjéről nevezetes. Korábban is ált itt vár – már a neve is erre utal: várad-váracska. A Bánk bánból ismert Petúr bán – Gurwey fia Péter - volt a birtok ura, de Gertrúd királyné meggyilkolása után elkobozták birtokait. 1463-ban itt kötött szövetséget Mátyás király Velencével a török ellen, vagyis nem lehetett jelentéktelen erődítmény. A mai hatalmas erőd a török kiűzését követően, 1692-től épült az akkor legmodernebb katonai tervek szerint, hiszen az oszmán birodalom a szomszédságban volt. A Duna-partról kis utcákon kapaszkodtunk fel az erődig. A Habsburgok nem bízva a magyarokban osztrák katonákkal tömte meg a várat, legalábbis a tisztek osztrákok voltak. A vár tövébe kis katonaváros települt számukra. Most még elhanyagolt, de így is látszik, milyen kedves városrész válhatna belőle egy alapos tatarozás után. Zömében ma is lakják, a kapukon belátni az udvarokba a száradó ruhákra. Az út egyre meredekebb, végül elértük a várfalakat. Csak azt hittük, bent vagyunk a várban, de kiderült, számtalan hídon, kapun kell még átkelnünk. Az utolsó kapu fölött érdekes modern szobor vonta magára a figyelmet: két bronz szarvasbika küzdött egymással. Fent a várfalról körültekintve látszott igazán, milyen hatalmas területen fekszik a vár. Sok helyen beépült, de tisztán kivehettük a füles bástyákat, várfalakat. Bent hatalmas épületek, jó állapotban. Egy részükben szálloda, étterem. A Duna fölött a várfalra több kávéház, söröző települt, jó kilátást nyújtva a túlparti Újvidékre, illetve a Fruska Gorára. Ez a hatalmas erőd a török ellen épült, de a török már soha nem ostromolta. 1848-49-be végig kitartott a szabadságharc mellett. Komáromhoz hasonlóan csak szabad távozás és teljes menetesség mellett adat meg magát a Kiss Pál kapitány, 8000 katonájával, jóval Világos után, noha ez kevéssé ismert. 

Újabb egyórás utazás után értünk Zimonyba. Zimony ma Belgrád egyik kerülete. Én gyerekkoromban olvastam róla Verne Dunai hajósában. Akkor hiába kerestem a térképen, sehol nem találtam. A Duna és a Száva között épült. Már a római korban lakott volt, első említése 1077-ből való. Fontos vár volt a Bizánccal vívott háborúkban az Árpád-korban, majd a török elleni harcokban. Állítólag itt halt meg mérgezésben IV. István király, és a monda szerint a nándorfehérvári győzelem után Hunyadi János. Erre emlékezve emeltek egy hatalmas Honfoglalás emlékművet 1895-ben a középkori vár romjain a Gardos nevű dombon. Trianon után a turulmadarat leverték róla, díszeitől megfosztották, de a torony Hunyadi-toronyként ma is áll, kilátóként szolgál. Amikor mi felkapaszkodtunk a toronyhoz, azt zárva találtuk. A kilátás így is szép volt. Magunk alatt láthattuk Zimony hangulatos, kisvárosias utcáit, a Szent Miklós templom barokk tornyát, a Duna túloldalán Belgrád toronyházait. Közös fotózás után leereszkedtünk a Duna-partra. Az utcák hangulata leginkább Szentendrére emlékeztetett. Sok éttermet találtunk a kisutcákban, de legtöbbet a Duna mellett. A korábbi zápor már elmúlt, a nap kisütött, így nagyon élveztük a sétát a folyóparton. Számtalan motoros jacht himbálózott a Dunán. Azt mondják, aki ad magára, nyaralót és jachtot szerez magának Zimonyban. A rossz nyelvek a helyi maffiát is emlegetik…

Zimonyi sétánk után átvágtunk Belgrádon: a várat kerestük, a legendás Nándorfehérvárt. A busz gyorsan kitett bennünket egy villamosmegállóban, egy nagy parkon keresztül értük el a várbejáratot. Mi az 1456-os győzelem helyszíneként tartjuk számon, elfeledkezünk arról, hogy 1521-ben elfoglalta a török és saját céljaira átalakította. Ma – amennyi megmaradt belőle, egy török várat mutat. A Sötét kapun léptünk be a várba. Várárokban ágyúk, tankok fegyverek. Beljebb nagy török ágyúk. Ámulva hallgattuk Kubassek János rögtönzött előadását a török fegyverekről, harcmodorról, hogyan használták az ágyukat, a nándorfehérvári győzelemről, a győzelem jelentőségéről. A várfalakról remek kilátás nyílt a Duna és Száva találkozására. A várban egy török házat, több török síremléket, egy csúnyácska szobrot találtunk. Mivel a vár 1828-ig török várként „üzemelt”, láthattuk a különbséget a péterváradi modern európai erőd és az igencsak hagyományos török vár között. Inkább a hely szelleme, mint a látottak fogtak meg igazán. Akkor fogtuk fel igazán, milyen közel fekszik a Kalimegdán (ahogy a törökök hívták Nándorfehérvárt) Péterváradhoz. A parkon keresztül visszasétáltunk a villamosmegállóhoz. Éppen ezen túl kezdődött Belgrád sétáló utcája. Bár már igencsak késő délután volt, rengeteg ember nyüzsgött. Elsétáltunk férjem kedvenc könyvesboltjáig. Amikor egyszer hetekig Belgrádban dolgozott, ez a könyvesbolt volt a „leg”, ahol még éjjel 11-kor is lehetett olvasgatni, teázni, könyvet venni. Most mégis egy aranyos teázóba ültünk be, ahol tarka kávéscsészék lógtak a mennyezetről. A találkozónkig még bóklásztunk egy kicsit az üzletek között. Fél kilenc volt, mire külvárosi szállásunkra értünk.

2. nap.

Szállásunk igencsak retro volt, még a reggeli is a szocialista, szakszervezeti reggelikre emlékeztetett, vagyis feledhető volt. Nyolckor már indultunk is Szendrőre. Alig 50 kilométerre Belgrádtól áll Szendrő (Smederevo) vára, közvetlenül a Duna partján, ott ahol a Morava beletorkollik. A hatalmas várat Brankovics György 1433-ban kezdte építeni. Hajdan 21 tornya volt, ma is áll belőle néhány, bár a földrengések erősen megrongálták. Brankovics György hol a török, hol Hunyadi szövetségese volt, gyakran fordított köpönyegén, mely végül is a szerb állam megszünéséhez vezetett. A vesztes rigómezei csata után Brankovics itt tartotta fogva Hunyadi Jánost, de a magyar seregek kiszabadították. Erkel opoerát írt az ellentmondásos személyiségről, operájának egyik helyszíne a Szendrői vár. A török többször ostromolta, 1459-ben el is foglalta. 1867-ig török kézen volt, akik többször megerősítették. A nagy iparvárosban a Duna felé tartottunk, ott találtunk a várfalak mellett parkolóhelyet. Körbe sétáltuk a várat. Impozánsak máig a falak, bár néhol ki-be dőlnek. A háromszög alakú külső várból vizesárkon át léptünk be a belső várba. Itt van egy ragyogó tábla a vár alaprajzával, és itt van a pénztár is, ahol belépőt kell venni. A várudvaron szabadtéri színház ülési csúfítják a látványt. Igen meredek lépcsőkön felkapaszkodtunk a várfalak tetejére és a gyilokjárón szinte a teljes várat körbejárhattuk – csak a Duna felőli részt nem, mert ott csak a leomlott palota külső fala van. Csak később olvastam, hogy a II. világháborúban lőszert tároltak a várban, amely felrobbant. A pusztítás eszerint nemcsak a törököknek és az időnek tudható be. Így, romjaiban is hatalmas élmény volt megtekinteni Erkel operájának színhelyét.

Szendrő után a Duna élesen délre kanyarodik a Vaskapu-szoros felé. Mi ezt a kanyart kis mellékutakon levágtuk. A busz ugyan GPS alapján ment, de többször is vissza kellett fordulni az út minősége miatt, vagy, mert egy patakon átvezető híd teherbírása nem volt elegendő a busz számára. Végre kibukkantunk a Duna mellé, és hamarosan megpillantottuk Galambóc várát. Román oldalról már láttuk a várat néhány éve, és nagyon izgatta a fantáziánkat, hogy az országút átbújik a váron. Buszunk nem akárhol tud megállni, az út keskeny, a vár előtt néhány száz méterrel van csak parkolóhely számára. Nem bánjuk a sétát, a vár látványa fenséges. A meredek sziklákra számtalan torony épült, a várfalak a Dunában is folytatódnak. A Duna vize nem mindig lepte el a falakat, a vaskapui erőmű visszaduzzasztása idáig ér. Valójában Galambóccal kezdődik a Vaskapu 120 kilométeres szakasza. Nem véletlenül építettek ide erődöt már a rómaiak. Emléke máig megőrződött: a római erőd neve Columbaria volt. A szerbek építették meg a ma is látható tornyok nagy részét. A török előrenyomulásával fontos részévé vált a déli végvéri rendszernek. Először Károly Róbert szerezte meg. A török először 1391-ben ostromolta, a vár ezután gyakran cserélt gazdát. Ostromolta Zsigmond, Mátyás, Kinizsi Pál. Arany Jánost a Zsigmond által vívott ostrom ihlette meg Rozgonyiné című balladájának megírására.

"Hová, hová, édes férjem?"
"Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába."

 Elképzelni sem tudtuk, hogyan közlekedtek a tornyok között. Mi csak a „földszinten” sétáltunk. Az országút a várkapun halad át, majd a sziklába vágott alagúton hagyja el. A   sziklák közt rések, ki lehetett látni a vízre. Meleg eső szemerkélt, de ez nem zavart minket a nézelődésben. Felfedeztünk egy ágyúgolyót a falban. Vajon melyik ostromkor került oda? Bevehetetlennek tűnt a vár. A török is csak úgy szerezte meg, hogy a szerb várkapitány 12 000 aranyért átengedte neki. A későbbi ostromok sikertelenek voltak. A török kiűzésekor a törökök önként adták fel a várat.

Útszéli kávézóra akadtunk egy kilométerre a vártól, ahol kipróbáltuk a török kávét, mert a presszógép elromlott. Innen az utunk végig a Vaskapu-szorosban vezetett. Jól láttuk a román oldalon a hatalmas táblát, amely a Vaskapu szabályozásának állított emléket: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök idejében Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.” Az Aranyemberből ismert Vaskaput már nem láthattuk. A XIX. században először Széchenyi kezdeményezésére a legdélibb, zuhatagos részt sikerült hajózhatóvá tenni, illetve a Széchenyi út megépítésével a hajóvontatást megvalósítani. Az európai hatalmak a teljes szakasz szabályozásával az Osztrák-Magyar Monarchiát bízták meg. Baross Gábor kivételes szervezőtehetsége kellett a beruházás megvalósításhoz, amely az akkori idők Európa legnagyobbja volt.. Valójában három ország: az Osztrák-Magyar Monarchia, Szerbia és Románia volt érdekelt, de a költségeket egyedül Magyarország viselte. A tábla a munkálatok megkezdésének állít emléket, amelyek 1898-ig tartottak. A XX. században a Vaskapui-erőmű megépítésével vált véglegessé a hajózás biztonsága. A visszaduzzasztott vízszint elfedte a zúgókat, veszélyes sziklákat, viszont eltűnt Ada Kaleh szigete, víz alá került a Széchenyi út, Orsova és még több település nagy része. A tájképi élmény azonban megmaradt. Ahol csak meg tudott állni a busz, ott kiszálltunk és gyönyörködtünk az egyedülálló látványban. Donji Milanovacnál hosszabb pihenőt tartottunk. Kitűnő idegenforgalmi hivatalt találtunk, prospektusokkal, térképekkel, tiszta mosdóval. Ezután értünk a legérdekesebb szakasz, a két Kazán-szoros mellé. A fotómegállásokat rövidítette az újra és újra feltámadó zápor. Az ömlő esőn keresztül csak sejtettük a túloldalt Orsovát. Nagyon figyeltük, hogy észre vegyük Trajanus hídjának megmaradt pillérét, de csak a román oldalit láttuk, utunk elkanyarodott, éppen Turnu Severinnel szemben. Nem maradtunk látnivaló nélkül. A Vaskapu alsó kijáratát őrizte Fetiszlám erődje. Ennek megmaradt romjait látogattuk meg Kladovo mellett. A nagy eső után minden párás, vizes volt, kerülgettük a pocsolyákat. Az erőd itt is hatalmas kiterjedésű. A Duna partjára épült hatalmas védművekkel. A belső vár kapuja még épségben – 1862-ben hagyták el a törökök – mögötte színes vadvirág-kert fogadott: pipacsok, kányazsombor, mályva, kígyószisz., bogáncs. Másutt az elhanyagoltság távolról sem volt ilyen megkapó. Leomlott falak, bevert ablakok, letépett ajtók fogadtak, mindent elárasztott a gaz. A Duna felől még áll néhány nagyobb bástya, faldarab.

Meglepően gyorsan értünk a szerb-bolgár határra. Itt azonban több mint egy órás várakozás várt ránk: Bulgáriában 27 € útdíjat kell fizetni a busznak, de nem volt megfelelő matricájuk… Így aztán jó későn értünk a szállásunkra Vidinben. Szűk utcákon kanyargott a busz, míg beszorult…

3. nap

Reggel derült ki, hogy Vidin belvárosában vagyunk. Szállónkkal szemben állnak a régi városfal maradványai és pár lépést kellett csak megtenni a Sztambuli kapuig. Hatalmas, irtózatos nagy szögekkel kivert kapuszárnyai nyitva, egyik oldalról impozánsabb, mint a másikról. Mögötte hatalmas tér, a balkáni felszabadító harcok emlékműve.  Ki gondolná, hogy e távoli város is volt magyar fennhatóság alatt? Négy évig IV. Béla, majd rövid ideig Nagy Lajos uralta. A rómaiak városát a hunok, majd az avarok égették fel, aztán jöttek a szlávok, majd a bolgár-törökök. Még a szlávok adták neki a Badin nevet – innen a magyar Bodony név – és ez jelenik meg a mai Vidin névben is. A város végül 1389-től az oszmán törököké lett, akik északi hadjárataik fontos állomásává tették. Egészen 1878-ig a török volt az úr. Mi mégis elsősorban Kossuth miatt álltunk meg. A szabadságharc bukása után Kossuth erre menekült Törökországba. Akkoriban is ez volt az első török város Magyarországról jőve. A vesztes temesvári csata után Lugosra, majd Orsovára ment, onnan Vidinbe. Itt írta meg híres „vidini levelét”, amelyben bűnbaknak tette meg Görgeit: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által. Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeit felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

Kossuth nem egyedül menekült. Vele volt Bem, Dembinsky, Guyon, Egressy, Batthyány. Vagy 270 tiszt, 300 közlegény, ezen kívül az 1200 fős lengyel légió és a 700 fős olasz légió. Ezt a hatalmas embertömeget a törökök a vár mellet, a Duna-parton vert sátrakban helyezte el, élelmezte napokig, míg Isztambulban folytak a tárgyalások, mi legyen velük. Veress Sándor „A magyar emigráció keleten” című művében részletesen olvashatunk a vidini napokról.

Orbán Balázs is megfordult Vidinben. Ekkoriban keleten utazgatott, Athénban kapott hírt a szabadságharcról Mire Vidinbe ért, épp szembe találkozott a menekülőkkel. Anyagi lehetőségei megengedték, hogy segítse a menekülőket. Orbán Balázs Londonba ment, nem követte Törökországba Kossuthékat.

Nyoma sincs már annak a háznak, ahol megszállt Kossuth, a sátraknak még úgy se. Az itt meghalt magyarok sírját is befedte az idő, Kránitz még látta. Így csak emléküknek adózhattunk. Rövid sétát tettünk a városban. Megnéztük a Balkánt felszabadító harcoknak emléket állító szoborcsoportot, aztán elsétáltunk a Pazvantoglu  dzsámiig. A XVIII. században emeltette Pazvantoglu pasa. Kertjében kis kupolás épület, a könyvtár. Vele szemben békességben áll a Szveti Nikola pravoszláv templom. Szép példája a vallások békés egymás mellett élésének. Az ortodox templom mögé kerülve alacsony épületet pillantottunk meg, Szent Panteleimon templomát. Az egyszerű épületen csak a kapu fölött van egy kis mozaik. Állítólag a török uralom alatt csak ilyen alacsony épületeket engedtek építeni a más hitűeknek. Még hátrébb kis, görög kereszt alaprajzú templomocska áll, a Szveti Petka, ez néhány évvel fiatalabb. Tovább szép nagy park következett, azon túl már az erőd, Baba Vida. Ez magába foglalja a korai római építményt is. Az erődítmény maga a folyamatos építkezések miatt sokkal hatalmasabb, mint a Baba Vida. Sáncok, bástyák kazamaták, tornyok veszik körül. A középkori vár szinte érintetlenül megmaradt, ma múzeum. A megtekintése sajnos nem fért bele az időnkbe, csak körbesétáltuk a várárokban. Felkapaszkodva a sáncokra, elénk tárult a Duna-part. A túloldal már Románia, a távolban felsejlett a vadonatúj Calafat-híd, amelyet a két ország  úniós pénzből épített.

A sánc aljában már várt a busz, mely vitt tovább Belogradcsikba. A Szófiába vezető útról kell lekanyarodni Belogradcsik felé. 50 km távolság és 500 m szint megtétele után érkeztünk a hegyek közt megbúvó kisvárosba. Már a felfelé vezető hajtűkanyarokban feltűntek a vörös sziklák. Állítólag kétszáznál több sziklatorony található a környéken. A hegyekkel elzárt területen egy francia utazó járt először, részletesen a mi Kránitz Fülöpünk írta le. Kanitz Fülöp Félix a lipcsei Illustrirte Zeitung munkatársaként  utazta be a Balkánt, és részletes leírást adott az egyes vidékekről, illetve feltérképezte az addig „fehér folt”-nak tartott vidéket. Az 1950-es évek óta a sziklamászók paradicsoma. Mi nem másztunk sziklát, hanem a városkától északra fekvő várat látogattuk meg. A városon belül táblák mutatták az utat a sziklaerődbe. Nagy parkoló, ajándéktárgy árusok, és egy tiszta mosdó fogadott. A vár közvetlen a parkoló mellett magasodott felettünk, elbűvölő látványt nyújtva. Persze belépőjegyet kellett venni. Nagy kapun át a külső várba jutottunk. A rómaiak az I. században építettek erődítményt a sziklák közé, aztán építkeztek a bizánciak, bolgárok, majd a törökök, utoljára a XIX. század közepén építették át. A külső várból nem sok maradt a falakon kívül, Kránitz itt még láthatta a kaszárnyákat. Újabb kapun értünk a második várudvarra, a végén lépcsősor vezetett a sziklák közé épített felső várba. Szögekkel kivert kapuszárnyak voltak itt is, mint Vidinben. A kapun túl a lépcsők folytatódtak. A sziklatornyok réseit kiegészítették nagy kövekből rakott falakkal, de más építmény nem maradt. Vaslétrákon másztunk fel a sziklatornyok tetejére, ahonnan szédületes kilátás nyílt a belső és a külső várudvarra, a környező sziklatornyokra, a városra. Közelről megszemlélve a sziklákat, látszott, hogy konglomerátumból képződtek. Kubassek János elmagyarázta keletkezésüket. A szikláknak külön-külön elnevezéseket adtak: Dervis, Iskoláslány, Nővérek, Teve, stb. Térkép híján nem tudtuk azonosítani őket. Időjárásunk továbbra is erősen párás volt, ennek a fényképezés látta kárát.

Visszatérve a főútra az Iszkár völgyében haladtunk tovább. Az Iszkár a Rila hegységben ered, Szófia mellet folyik el, majd egy szurdokon vágja át magát a Balkán hegységen. Itt vezet a vasútvonal is – egy régi és egy új. 1965-ben utaztam a régi vasútvonalon, amikor a Rilába tartottunk hegyi túrára. Emlékszem a szép szurdokra, így nagyon örültem, hogy újra láthattam. A főútvonalat azóta lágyabb dombok között vezetik át a Balkán-hegységen, a régi út bizony elhanyagolt, de járható még busszal is. Nemcsak az útminőség, hanem a sok kanyar miatt is lassú a haladás. Vigasztaló, hogy javítják az utat, persze ez további időt igényelt.  Mészkővonulatot szel át a szurdok, szebbnél szebb alakzatok, sziklabordák, barlangbejáratok kísérik az utat. Alagút alagút után. Két helyen álltunk meg gyönyörködni, fényképezni (és rajzolni). Ljutibord mellett és Gara Lakatniknál. Ezt a vidéket is Kránitz Fülöp térképezte fel, mint annyi helyet Bulgáriában.

A lassú haladás miatt nagyon későn értünk Szófiába, ahol idegenvezető várt bennünket. Roppant leleményesen sűrítette össze a lényeges látnivalókat: Alexandr Nyevszkij székesegyházat, Szveti Szofia templomot, az Orosz templomot. Láttunk egy szeletet a nyüzsgő belvárosból és láthattuk a főváros legrégebbi épületét, a Sheraton Hotel belső udvarán álló Szent György rotundát. Aztán mindent elsöpört egy hatalmas zápor. Egy darabig egy árkád alatt várakoztunk, aztán a zuhogó esőben visszagyalogoltunk a buszhoz, bőrig ázva. Szállásunk valahol a külvárosban volt, mire oda értünk, az eső csendesedett…

4. nap

Felhős időre ébredtünk, ami nem túl jó előjel volt aznapra, hiszen a hegyekbe indultunk. Bulgária legmagasabb hegységében, az alpesi jellegű Rilában már jártam 1965-ben, végig a gerincén. Aztán a 90-es évek elején síztem is Borovecben. Annyi szép emléket őrzök a Riláról, szerettem volna újra látni. Az időjárás nem volt kegyes. A hegyek vastag felhőkbe burkolóztak. Korai indulás után késő délelőttre érkeztünk a Rilai kolostorhoz. A Rila patak szűk völgyében kanyargott felfelé az út, hiszen a kolostor 1100 méter magasan épült. Tudtuk, hogy fölötte magasodik a Maljovica 2729 m-es csúcsa (1965-ben megmásztam), látni azonban nem láthattuk. Az eredeti kolostor, amelyet 800-as években alapított Rilai Szent János (Szveti Ivan Rilszki), mg feljebb volt a hegyekben. Itt van a sírja is, máig látogatják, még a remetecellák is láthatók. Szegény Rilai Szent János nem nyugodhatott békében, a szent csontjait III. Béla hadizsákmányként egy bizánci hadjárat alkalmával magával vitte Esztergomba (itt is a magyarok nyomában jártunk!), a királyi kápolnába, majd a békekötés után került vissza eredeti helyére. A remetetársak később lejjebb húzódtak a Rila patak völgyébe, és felépítették az új kolostort. Ebből a korból nem sok maradt, csak az ásatások fedezték fel. Ma látható legrégibb része a Hreljo torony – egy lakótorony - a XIV. században épült. Hreljo a környék ura építtette fel a lakótornyot, és építette újjá a kolostort. Egészen a török időkig virágzott a kolostor, akkor azonban elpusztult. Amikor a török hódoltság hadszíntere északabbra húzódott, lassan visszatért az élet a kolostorba, sőt az idők multával a bolgár művelődés központjává vált. A ma látható szépséges árkádos udvar nem is olyan régen épült, a XIX. század elején, orosz segítséggel. Ezt ugyan még tűzvész pusztította, de hamarosan újjá épült, illetve a régi templomocska helyett új, nagyobb székesegyház épült. 1960-ig éltek szerzetesek a kolostorban. Akkor múzeum lett. A rendszerváltás után békítették össze a múzeumi funkciót és szerzetesi életet. Az emeleten a faerkélyekről nyíló cellákban ma újra szerzetesek laknak, ha szerencsénk van, láthatjuk is őket. Nekünk most nem volt szerencsénk, ahogy az időjárással sem. Az eső szemerkélt, néha zuhogott. Szerencse, hogy az árkádok alá be lehetett húzódni, illetve a múzeumban és a templomban nem esett az eső. Szép emlékeim vannak a kolostor konyhájáról, de ezt a tatarozás miatt most zárva találtuk. Az eső nem kedvezett se a fényképezésnek, se a rajzolásnak. A múzeumban láthattuk az utóbbi évek ásatásainak eredményét, amely  a régi kolostorból megmaradt, illetve a korábbi korokból származó emlékeket, kincseket.. Itt állították ki a szerzetesek által készített kegytárgyakat is. Nekem legjobban egy aprócska kereszt tetszett, amelyen több száz ici-pici figurát faragott ki a szerzetes. A Szűz Mária templom pompája mindent felülmúlt. Freskók kint és bent, faragványok és arany-arany mindenütt. A rossz idő ellenére sok turista nézelődött, a parkoló telve volt. A Bulgáriába látogató külföldiek nem hagynák ki, 1983 óta szerepel az UNESCO Világörökségi listáján. A turistákon kívül sok a zarándok is, a Rilai kolostor máig a legkedveltebb zarándokhelye a bolgár ortodox egyháznak.

Esőben folytattuk utunkat Borovec felé. A hosszú úton a Rila hegység kialakulásáról, kőzeteiről, növény és állatvilágáról hallgattunk előadást. Megemlékeztünk Frivaldszky Imréről, aki nagy érdemeket szerzett Bulgária természetrajzának megismerésével és ismertetésével. Több gyűjtőutat szervezett ennek érdekében a Balkánra. Borovec a Rila északi oldalán fekszik, 1350 méter magasan. Kis jelentéktelen település volt a XIX. század végéig, ekkor I. Ferdinánd felépíttette nyaralóját, amely aztán kedvelt nyaralóhelye lett a bolgároknak. Mivel a közelében remek síterepek vannak, számos pálya épült felvonókkal. Így télen-nyáron nagy forgalom van Borovecben. Délután ötkor érkeztünk a szállásunkra, egy hatalmas szálloda-komplexusba. Hamar rájöttünk, hogy a komplexushoz uszoda is tartozik, amit azonnal kipróbáltunk, mert a szállóvendég ingyen használhatta. Jutott idő a környéken sétára is vacsoráig. Jellegzetes téli üdülőhely, kedves népi-jellegű vendéglátó-helyekkel, butikokkal, üzletekkel, sportbolttal.

5. nap

Reménykedtünk, hogy az idő másnapra meggondolja magát, de sajnos nem így lett.  A szobánk ablakából egyenesen a sípályákra lehetett látni, vagyis az aljukra, mert a tetejük a felhőbe veszett. Ezen a napon terveztünk felvonóval felmenni a Muszala oldalába és annyit sétálni a hegyen, amennyi csak erőnkből telik. A szeles, esős időre való tekintettel a felvonók nem üzemeltek, programunkat át kellett szervezni. Szerencse, hogy én már jártam itt télen is, nyáron is, de a többieknek nagy csalódás volt.

Reggeli után azonnal elindultunk Plovdivba. 120-130 kilométert kellett autózni, zömében autópályán. Balról a Balkán, jobbról előbb a Rila, majd a Rodope hegyei kísértek. Mi autóbusszal mentünk végig az úton, Körösi Csoma Sándor gyalog. Ő és Vámbéry Ármin is ezen az úton haladtak keletre tartó útjuk kezdetén.

Plovdiv nagyváros, de mi csak az óvárost kerestük fel. Szállásunk is közel volt hozzá, így gyalog is lehetővé vált a régi Plovdivban való csavargás. Régóta lakott hely, Trákia kereskedelmi, kulturális központja. A rómaiak Trimontiumnak, Három hegy városának nevezték, holott hét dombra épült, mint Róma. Ebből mára egy teljesen eltűnt (kőbánya lett belőle, teljesen elhordták), viszont a többi ma is látszik. Máig meghatározzák a város szerkezetét. A rómaiak számos emléket hagytak maguk mögött a II. századból. A posta mellett látható a régi Fórum maradványa, mellette ma is ásatások folynak. A sétáló utcában táblát találtunk, amelynek szövege az itt volt stadionnak állít emléket. Az utca végén aztán meg is találtuk a megmaradt részt. Lépcsőkön le lehet sétálni a régi szintre, leülhetünk a hajdani nézőtérre. Nagyon tetszett, ahogy szervesen beépítették a mai városba a római kor emlékeit. Állítólag a stadion maradványai végig húzódnak a sétáló utca alatt, de ott nem akarják megbolygatni a várost. A Dzsumaja téren áll, a stadion maradványai mellett a pénteki mecset. Itt mindig templom állott: a római korban Ceres istennő szentélye, a bolgár cárság idején Sveti Petka temploma. Mellette lehet felkapaszkodni (lépcsőn) az első dombra. Pihenőhely a Sveti Bogorodica templom szép ikonosztázzal. További lépcsőn érünk fel arra a dombra, amely a római színházat rejti. Rájöttünk, hogy Plovdivban a lépcsőmászás elkerülhetetlen. A domboldalba épített színház látványa impozáns. Sok megmaradt belőle, csak kevés kiegészítés kellett, hogy ma is előadásokat tartsanak benne, négyezer néző számára van ülőhely. Kerítés mögül nézhettük, kemény belépődíjat szednek a megtekintésért, de az az igazság, hogy a kerítés mögül is nagyon jól láthatunk mindent. Macskaköves utcácskákon sétáltunk tovább a Lamartine-házhoz. Igazából Mauriadész gazdag görög kereskedő háza, a francia költő itt szállt meg keleti utazása során 1832-ben.  Ma Irodalmi Múzeum, de zárva találtuk. Illyés Gyula versével emlékeztünk meg róla. Illyés a hatvanas években néhány napot töltött Bulgáriában. Emlékeit Tizenkét nap Bulgáriában című versciklusában örökítette meg. „Prózai útinapló (versben)” alcímet viseli.

Plovdiv a régi Filipopolisz.

Megnéztük a Lamartine-házat is.

(Nagy görög ház – a költő csak itt fért el

hatvan lovával és kíséretével,

ha jól emlékszem még a „Keleti

Utazások”-ra, – ott részletezi.)

                                                                            (részlet)

Az utcácskákban többnyire szépen rendbe hozott, a Lamartine-házhoz hasonló épületet találtunk: kiugró emeletek, faragott, festett gerendázattal, gyakran ívelt homlokzattal.. és micsoda kémények!  A legszebb kétségkívül a Kojumdzsioglu-ház. Itt helyezték el a Néprajzi Múzeumot. Az alsó termekben látható a néprajzi anyag, az emeleten a hajdani tulajdonosok által használt berendezés látható. Már itt elképedtünk a ház méretein, a hatalmas szőnyegeken. Még csodálatosabb volt a Hindiliyan Múzeum. Egy örmény kereskedő háza, olyan, mintha ott laknának. Persze ez a muzeológusok bravúrja. A szocializmus alatt 12 család lakott benne, a berendezés nagy része elpusztult. A nyolcvanas években vásárolta meg az állam és hozta helyre. A hatalmas szőnyegeket újra szőtték egy közeli szőnyegüzemben, a bútorokat innen-onnan összevásárolták. Az összhatás elképesztő. A család mintha a szomszéd szobában lenne… Az egész egy gazdag, nagypolgári lakás benyomását kelti, természetesen keleti beütéssel. Érezni lehet rajta az évszázadokig tartó török hatást és a nyugati divat ismeretét egyaránt. Különösen megkapó volt a boltozatos fürdő. Múzeumból sok van Plovdiv óvárosában, lehet válogatni belőle.

Mivel két éjszakát töltöttünk itt, bőven volt lehetőségünk a nézelődésre.  Sok kézműves mutatja be áruját, sőt munka közben is láthatjuk őket. A Hisar Kapija mellett, a városfalban kialakított fazekas műhelyében láttunk hogyan készülnek a tálak, sőt vásároltunk is tőle négy tálacskát jellegzetes bolgár mintával. Persze prózaibb ajándéktárgyakat is lehet kapni kis üzletekben, mi igen olcsón vettünk rózsaparfümöt és rózsaolajos krémeket. Persze, hogy mindenütt kapni, hiszen a Rózsák völgye közelében vagyunk, itt dolgozzák fel a rózsaszirmokat. A Nebet Tepére vezető utcában kézműves házba invitált be egy szövőasszony. Fazekast, gyöngyfűzőt, csuhéfonót, szövőasszonyt láthattunk alkotás közben. A Nebet Tepe (Imádságdomb) a hat domb egyike. Alig felfedezhető romjai találhatók itt a hajdani citadellának. Állítólag még II. Fülöp, Nagy Sándor apja épített itt erősséget. Philippopolisznak keresztelte el a várost, amikor i.e. 341-ben elfoglalta.. A csupasz sziklák közt gaz nőtt, de a kilátás fenséges volt. Látszott mind a hat domb, amire a város épült, távolban a Rodope hegyei, sőt még a Marica vize is felcsillant. Sétáink során betévedtünk egy régi ház udvarán berendezett kávézóba. Valójában egy régi polgárházat panzióvá alakították. Az udvarban narancsfák adtak árnyékot. Sajnos a hirtelen eleredő esőtől nem védtek meg. A tulaj gyorsan beterelt minket a panzió társalgójába. ami még őrizte a régi berendezést. Szerencsére az eső nem tartott sokáig, tovább tudtunk csavarogni az óvárosban. Az amúgy is szűk utcákban az előreugró emeletek miatt szinte összeérnek a háztetők. Gyakori a kiugró emeleteket tartó ívelt gerendák faragása, festése. Vacsorára vissza kellett menni a szállóba. Az óvárostól hatalmas park választotta el, ennek hátborzongató dísze volt a piros vizű szökőkút. A vacsorát meglepetésnek szánták a szerbezők. Buszra kellett szállni, az elvitt II. Fülöp régi kapujához (csak néhány oszlop emlékeztet rá), és onnan gyalog – visszaértünk az óvárosba. Többször is elmentünk délután az étterem bejárata mellett. Tradicionális bolgár vacsorát kaptunk: sopszka saláta, spenóttal töltött palacsinta, töltött paprika fehér mártásban, és nagyon édes sütemény. Siettünk a vacsorával, mert néhányan néptánc bemutatóra siettünk. A szállásunkhoz közeli étteremben, pontosabban a kerthelyiségben szervezték. Körben fedett színekben álltak az asztalok, középen virágoskert, tavacska. Az étterem épületének bejárata előtt táncolt három pár felváltva, különböző vidékek táncait előadva. A pincérek közöttük szaladgáltak a tálcákkal. Minden asztal foglalt volt, tanácstalanul álldogáltunk a gyep szélén, senki nem szólt ránk. A pincérek kikerültek, nem dobtak ki, sőt, még csak nem is várták el, hogy valamit fogyasszunk. Így végig nézhettük az igazán érdekes bemutatót. Plovdiv mindnyájunknak elnyerte tetszését.

6. nap

Nagyon korai reggeli után indultunk Edirnébe, a régi oszmán fővárosba. A határátkelés könnyű volt, a törökök nem nehezítették meg a dolgunkat. Hamarosan Edirnébe értünk. Ez is Trákiában van. Mi Drinápoly néven ismertük. Állítólag Hadrianus császár alapította, ezért Hadrianapolisznak is nevezték. 1362 óta, amikor a törökök elfoglalták, Edirne néven az oszmán birodalom fővárosa lett, egészen Konstantinápoly elfoglalásáig. Azóta is jelentős város. Európaibb, mint Isztambul, de törökösebb Plovdivnál, a másik trák városnál. Történelme során megszámlálhatatlan csatát vívtak érte. I.Ulászló 1444-ben Drinápolyban kötött békét II. Murad szultánnal.. Több békekötés is volt még a magyar uralkodók és a török szultán között (A Wikipédia egyértelműsítő lapot alkalmaz, melyik békéről óhajtunk tudni). Utoljára az első világháború végén akarta minden környező nemzet megszerezni a stratégiailag fontos várost. Végül Törökországhoz került.

Első találkozásunk a várossal nagyon impozáns volt. Egy tizenhétlyukú hídnál álltunk meg. A Meric folyón ível át, illetve annak árterén. Ez volt az első Sinan-alkotás utunk során. Mert Mimar Sinan, a nagy török építész épített hosszú élete során mindent: hidat, dzsámit, bazárt, erődítményt, fürdőt, karavánszerájt. A soklyukú híd ma csak gyalog járható, mecset őrzi a város felőli oldalon. A busz bevitt bennünket a belvárosba, aztán nyugalmasabb helyen parkolt. Nagy nyüzsgés volt az utcákon, tereken. A házak közt látszott egy bizánci torony, majd a török hamam (fürdő). Mi először az Eski (Régi) Dzsmiba mentünk. Méltó nevéhez: 1414-ben épült. Szép arányú belső tere van, kalligráfiák díszítik.  A minden mecsetben kötelező Allah nevek itt egész falakat töltenek meg. Innen átsétáltunk a Yivli dzsámiba. Ez valamivel fiatalabb, 1447-ben épült, átmenet a szeldzsuk-török és az oszmán-török építészet között. A kupola súlyát hatalmas pillérek viselik, nem félkupolák. Két minaretje van, az egyik csavart, mint egy fagylalt. Három erkélye van, ezért hívják Háromemeletes dzsáminak is. Belső tere ennek is impozáns, nekem legjobban a kupola csempéi tetszettek. Utoljára hagytuk a világörökségi listán szereplő Szelim (Selimiye) dzsámit, Sinan alkotását. Sinan már kilencven éves elmúlt, amikor a dzsámi építését elkezdte. Ekkor már túl volt az isztambuli Hagia Sophia megerősítésén, mecsetté alakításán. Ezzel a dzsámival sikerült túlszárnyalnia a bizánci templomot: a kupola magassága és szélessége néhány méterrel meghaladja azét. A 71 méter magas minaretek pedig a világ legnagyobb mecsetjévé tették. Kis dombra épült, hatalmas park közepébe, előtte Sinan szobra. A térhatás lenyűgöző. Kupolák tömege, karcsú minaretek. Szép sétaút vezet a bejárathoz. Nagy meglepetésünkre egy bazárba léptünk be. Azon átverekedve magunkat lépcsőkön át értünk a külső udvarba, ahonnan megint pártalan látványt nyújtott a dzsámi. Innen újabb kapu vezet a belső udvarba, amelyet árkádsor vesz körül. Végre beléphettünk a hatalmas térbe. Persze fejünkre kendőt kellett borítani, cipőnket levetni. Külön dzsámi rendőrség ügyelt arra, minden nő fején legyen kendő.(Akinek nincs, vételezhet a bejárat mellett). Nem sokáig nézelődhettünk, imaidő kezdődött. Az udvari kútnál rituális lábmosás után léptek csak be a dzsámiba. A nők inkább az udvaron sétáltak, alkudoztak illatszerekre. Innen lesétáltunk a bazárba.  Ez is 1414-ben épült, fűszert, édességet, szappant árulnak benne. Edirnében jellegzetes, gyümölcs alakú szappant gyártanak: fél barack, negyed görögdinnye, citrom, narancsgerezd. Gyönyörű színesek, az ember nehezen hiszi, hogy nem műanyag, de elég megszagolni. A bazár mellett remek spenótos bureket vettünk török joghurttal, ez lett az ebédünk.

A busz felvett bennünket, és kivitt a Meric szigetére, ahol valaha a szultán palotája állott, de ebből semmi nem maradt. Itt áll viszont az olajbirkózók stadionja. Korán érkeztünk, mert a nyár végén tartják a mérkőzéseket, ahol a férfiak olajjal kenik be magukat, úgy küzdenek. A győzteseket nagy tisztelet övezi, szobrot kapnak. Állítólag a legtöbb néző nő, akik a szép testekben gyönyörködnek… Nézelődésünket hatalmas zápor szakította félbe. Futottunk vissza a buszig. Következő állomásunk a Tunca folyó partján álló elmegyógyintézet és egyetem meglátogatása volt. Az eső épp elállt, sötét felhők takarták az eget, látszott, hogy az idő még nem adta ki mérgét. Nagy bátran azonban beléptünk a II. Bayazid szultán 1488-ban alapította küljébe. A külje komplexumot jelent: dzsámi, iskola, kórház és szegényház egyben. Itt az iskolát az orvosképzés jelentette, mellette „klinikával”, kifejezetten értelmi problémával küzdő betegek számára. Munkaterápiát és zenét alkalmaztak gyógyításként. Hetente háromszor koncertet adtak a betegek számára. A népkonyha 400 embert szolgált ki naponta. 1888-ig működött, akkor a kórházat és egyetemet Isztambulba költöztették. A komplexum ma a trákiai egyetem múzeuma. A kiállítás bemutatja a korabeli orvoslást, a tanulók és a betegek mindennapjait bábuk keltik életre. Külön egység az egyetem, és külön a kórház. Megint másutt van a konyha. A múzeum 2004-ben elnyerte az Európa Tanács múzeumdíját. Nagyon élveztük az ömlő eső dacára.

Befejezve edirnei városnézésünket, a busz isztambuli szállásunkig vitt. A 200 kilométeres út autópályán bizony unalmas volt. Időt múlatni tájékoztatást kaptunk, honnan is erednek az oszmán-törökök. Anatóliában a XIII. században a Szeldzsuk Szultánság szétesésekor egy törzsi vezető, Oszmán került hatalomra. Erős törzsi szövetséget hozott létre a hatalmas Bizánci császárság árnyékában.  Terjeszkedni kezdett nyugatra. Fia, Orhán elfoglalta Nyugat-Anatóliát; unokája, Murád átkelt a Boszporuszon európai területre, és már Edirnét is magáénak mondhatta. Az alapítótól ered tehát az Oszmán Birodalom elnevezés. Érdekes, hogy a szeldzsuk törökök is egy alapító vezérről kapták a nevüket. A hosszú úton szó került az Isztambulban megforduló magyarokról: Körösi Csoma Sándor 1820-ban pestisjárvány miatt csak rövid ideig időzött itt. Vámbéry Ármin négy évig élt a városban házitanítóként Husszein Daim pasa házában, majd Faud pasa titkáraként. Itt jelent meg 1858-ban első műve a Török-Német és Német-Török szótára. 1861-ben dervisnek öltözve indult tovább Teheránba. Kevesen tudják, hogy Orbán Balázs 1846-ban nagyanyja örökségét átvéve Isztambulba költözött. Évekig élt itt, vidám agglegényként. Közben több utazást is tett Közel-Keleten. Megemlékeztünk Fehérvári Géza orientalistáról, aki több ásatást vezetett Törökországban, magyar nyelvű kötetei sokat segítenek az iszlám művészet megismerésében. Kubassek János még számtalan kutatót említett, akik törökországi utazásaikkal hírt hoztak haza a távoli vidékről. Sokan nyelvészekként tanulmányozták a török nyelvet, hiszen történelmünk számtalan ponton kapcsolódott. Nekik az érdi Magyar Földrajzi Múzeum állított emléket.

Az utolsó órában már Isztambul területén haladtunk, végeláthatatlan háztenger között. Sehol egy fa. Nem lehet jó itt élni. Sötét volt már, mire a szállóhoz értünk.

7. nap.

Rosszul aludtunk: az első emeleti ablakunk alatt egy kis kávézó asztalánál egész éjszaka hangoskodott két pasas. Szállónk a hatalmas város belső kerületében volt. Gyalog akár fél óra alatt a Szultanahmet térre érhettünk, villamossal még gyorsabb volt. Az előző nap tapasztalhattuk, mekkora város. Mindig is nagy volt: a hetvenes évektől kezdve azonban robbanásszerűen nőtt. Sokan költöztek ide Anatóliából a munka reményében. Van, aki 12 milliót mond a lakosságára, de van, aki 14 milliót.

Törökország ügyel a turisták jogaira. Nem lehet össze-vissza mászkálni, idegenvezetőt kell fogadni. Igaz, hogy az idegenvezető ügyefogyott, angolul csak alig-alig beszél, (törökül sem tud válaszolni a kérdésekre), de a lényeg, hogy nála vannak a csoportos jegyek, nem kell már a pénztárnál sorba állni. A főnökével állandó telefonkapcsolatban volt, így pontosan tájékozódhattunk a nagyváros forgalmi helyzetéről, hol vannak lezárt területek, melyik útvonal gyorsabb, melyik múzeumban vannak kevesebben…

Isztambuli tartózkodásunk idején tartottak a Taksim téri tüntetések: állítólag egymillió tüntető gyűlt össze. Mi ebből szinte semmit nem érzékeltünk. A Taksim tér környéke le volt zárva, de hát úgy sem terveztünk arra menni. Legközelebb hozzá rögtön az első nap reggelén voltunk, amikor a Dolmabahcse palotát kerestük fel. A palota parkolójában pihenő rendőröket láttunk, és bevetésre kész vízágyút. Velünk együtt sokan várakoztak a belépésre a palota előtti téren. 9-kor megnyíltak a kapuk és beléphettünk. A park is gyönyörű, a palota épülete és berendezés grandiózus. Ami pénz csak belefért, azt beleépítették. A szultán számára már nem volt eléggé modern a Topkapi szeráj, ezért építtette. 1856-ban készült el. Megszámlálhatatlan szobája, ablaka, van, csak bejáratból van 25. Belsejét a párizsi opera belsőépítésze alakította ki. Pazar lépcsőházak, fogadótermek, hatalmas méretek mindenütt. Fényképezni persze nem engedtek. Mindenütt őrök vigyázták, el ne maradjunk a csoporttól.  A parkban már szabadon mászkálhattunk. Szökőkutak, virágok, cédrusok és magnóliák, és persze gyönyörű kilátás a Boszporuszra. A sok virág között guggolt Orbán mester egyik ágyúja. Orbán Brassóban tanulta a mesterséget. Elkerült Bizáncba is, de a bizánci császár elutasította. Bezzeg II. Mehmed kapott az alkalmon és megbízta a világ legnagyobb ágyújának öntésével. Orbán mester eleget tett a kérésnek: 1452-ben Edirnében megtervezte, majd Demirköyben ki is öntötte a hatalmas ágyút. Nem is egyet öntött, mert több haditudósításban is szerepelnek Orbán ágyúi. Arról máig folyik a vita, mekkora is volt a Bazilika, a szuperágyú. Mindenesetre a Dolmabahcse palota kertjében látott ágyú nagyon nagy.

Következő megállónk a Hagia Szophia vagy törökösen Ayasofya volt. A busz a Szultanahmet téren tett ki, Hatalmas tömeg a hatalmas téren. Egyik oldalon az Hagia Szophia puritán tömbje, a másik oldalon a Kék mecset kecses minaretjei. Mögöttünk Hürrem fürdőjének kupolái. Virágok mindenütt. Azonnal körülvett bennünket egy csoport könyvárus. Isztambul könyvet árultak. Mihelyt meghallották, hogy magyarul beszélünk – vagy felismerték a magyar buszt – magyar kiadást vettek elő. Röptében vettünk tőlük, mert alacsonyabb áron kínálták, mint a Dolmabahcse palota üzletében. Belépéskor alapos ellenőrzésen estünk át. Érdekes módon a kis laposban vitt pálinkát nem engedték át, a bicskát viszont igen. Némi ácsorgás után a csoportnak kütyüket osztottak ki. A csoportvezető ennek segítségével magyarázott nekünk. Állítólag a csoportok így nem zavarják egymást. Már a tudat is elbűvölt: olyan épületben jártunk, amelyet a VI. században emeltek. Az ókor utolsó épülete, és prototípusa minden későbbi ortodox templomnak, sőt az iszlám építészetnek is mintát adott. Az előcsarnokban megálltunk Piroska, Szent László király lányának koporsójánál. II. Komnenosz János bizánci császár felesége lett 1104-ben. Bizáncban Eiréne (Iréne) nevet kapta. Az ortodox vallás szentként tiszteli. Árpád- házi szentjeink között ritkán emlegetik, Margit és Erzsébet mindent visz. Holott Piroska császárné épp úgy karitatív cselekedeteivel vívta ki az elismerést, mint Erzsébet. Az előcsarnokból a nagykapun léptünk be a kupola alá. Már a kapu is csodálatos. Ha a városkapuk is ilyen hatalmasak, erősek voltak, Botond ugyancsak erős legény lehetett, hogy betörte. A fél templomot tatarozás miatt felállványozva, letakarva találtuk. Még így is lenyűgözött az óriási tér. A templom építői nem a külsővel (teljesen dísztelen), hanem a belsővel törődtek. Félkupolák tartják a központi kupolát, körben galéria. A mecsetté alakítás nem hagyott komoly nyomokat. A mihrab kicsit ferdén áll, mert Mekka felé kell nézzen. Körben a hatalmas kerek táblákon Allah nevei hirdetik az iszlámot. A galériára lépcsők nélkül lehet felmenni. Az építés idején hordszéken vitték fel a császárt és az előkelőségeket. Fentről érdekes látvány a lent nyüzsgő látogatók tömege. Fent vannak a XI. századi szépséges mozaikok, amelyek átvészelték a századokat. Köztük Eiriné (Piroska) császárné mozaikja, férjével együtt Krisztus két oldalán. Erősen látszik, hogy a földrengések meggyötörték a falakat, jobbra-balra dőlnek, a boltozatok ferdék. A festés is kopott, ráfér a tatarozás.

A kijáratnál persze emléktárgyakat kapni, itt fedeztem fel egy török szakácskönyvet. Mivel szeretem a török konyhát, gyorsan megvettem (azóta főztem is belőle). Átsétáltunk a Topkapi Szerájhoz.. Itt is alapos ellenőrzés után léphettünk be. Csak ekkor értesültünk arról, hogy a janicsárok konyhája részt tatarozzák.  A hatalmas parkban pavilonok, minden szultán épített valamit. Elsőnek a Diván pompás pavilonjába mentünk be, ahol az államtanács – hadvezérek, miniszterek, vezírek üléseztek. Megcsodáltuk az aprólékos díszítéseket, és megnéztük a szultán fülét – egy elfüggönyzött ablakot, amin keresztül a szultán figyelemmel kísérhette a tanácskozásokat. A divávon részt vevők nem tudhatták, valóban hallgatózik-e a szultán. Külön jeggyel léptünk be a Hárembe. Három udvar köré csoportosultak a termek, mindegyik pompás csempével kirakva. Egészen elbűvöltek a csempék. Nemcsak az egyes termek csempéje különbözött, de egy termen belül is több fajtát láthattunk. Anatóliában, Iznikben készítették a különleges csempéket. Még ma is csodálatos színekben tündökölnek. Megdöbbentő, hogy a három udvar végig kövezett, nyoma sincs kertnek. A nők teljesen bezárva élték itt életüket, akár beleszülettek, akár később kerültek oda ágyasként, vagy szolgálóként. A hárembeli életet a televízióban futó Nagy Szulejmán sorozatból lehet megismerni. Aki olvasni szeret, annak ajánlom a Helen Marten A kávé illata című regényét. A frankfurti főhősnő elkerül Konstantinápolyba, ahol a szultán nővérének lesz a kávéfőzője. Állítólag ötszázan éltek a háremben. Feleségek, ágyasok, szolgálók, eunuchok. A mindenkori szultán anyja volt a legfőbb személy. A nagy összezártság, a szűk hely bizony melegágya volt az intrikáknak. A szultánnak külön fogadóterme volt, úgy látszik mégis be lehetett lépni a hárembe. A hárem után fegyvergyűjteményt néztük végig. Kardok, jatagánok tőrök, páncélok, puskák és pisztolyok arzenálja. Legérdekesebb a hatalmas magyar kard – elképzelni se tudjuk, hogy van ember, aki harcolni tud ezzel a legalább kétméteres karddal. Inkább dísznek készíthették. Bár ki tudja… A szultán pompás fogadótermét, a tróntermét szorosan, libasorban haladva araszoltuk végig. Elegünk lett a tömegből. Követtük a kávéház nyilat, és találtunk is egy szépségest: a Boszporuszra tekintő meredek domboldalba épült, bár önkiszolgáló volt, a kávé méregdrága volt

A Topkapiból lesétáltunk a Yerebatan ciszternához. Közben érintettük a Történeti Múzeumot, sajnos már záróra után értünk oda. Férjem már járt benne és csodákat mesélt róla. A ciszternánál csak rövid sor állt a pénztárnál, hamar bejutottunk. Elbűvölő. 336 oszlop tartja a boltozatot. Tövükben kis lámpások, sejtelmes fénybe vonják az oszlopokat és a víztükröt. Deszkapallókon kényelmesen körbejárhatunk, és megnézhetjük a Medúzát, egy ókori szobor fejét, amelyet beépítettek talapzatnak. Nem is egyet, hanem kettőt. Az egyik fejjel lefelé, a másik oldalra fordulva fekszik. Hihetetlen, hogy 532-ben épült néhány hónap alatt. Több száz ciszterna biztosította a nagyváros vízellátását. A XVI. századig használták, és 1987-ben újították fel. Innen átsétáltunk a Kék Mecsethez, de imaidő volt, nem lehetett bemenni. Találtunk egy táblát, amely mutatta, mikor van nyitva a mecset. Átmentünk a Hippodromhoz. (szerencse, hogy itt, a Szeráj-dombon minden közel van egymáshoz). Pontosabban a Kék mecset udvaráról másik kapun sétáltunk ki. A római kori Hippodrom, ahol a sportversenyeket tartották, csak formáját őrizte meg. Hosszan elnyúló tér – a pálya U alakú volt – középen alacsony fal és oszlopok. Itt látható Isztambul legrégebbi műemléke, egy egyiptomi obeliszk I.e. 1500-ból. Theodosius hozatta 390-ben Karnakból. (Úgy látszik, ez szokás volt a császároknál. Rómában számtalan egyiptomi obeliszk van. Napóleon is hozatott egyet Párizsba..) Kicsit megrövidítették, és egy domborművel díszített talapzatra emelték. De itt áll a Kígyós oszlop, amely szintén nagyon régi, ie. 479-ből való. Delphoiből hozatta Konstantinus, hogy emelje az új főváros díszét. Legfiatalabb Bíborbanszületett Konstantin obeliszkje a X. századból. Rézlemezekkel volt fedve, ezt a keresztesek leszedték. Egy földrengésben is megsérült (az egyiptominak meg se kottyant.), nemrég hozták helyre. A tatarozás folyamatos. Most Vilmos császár díszkútját borította lepel. Annyi itt a műemlék, történelmi emlék, csodálom, hogy győzik a törökök. Isztambulnak ez a negyede a világörökség része. Férjem tíz éve járt Isztambulban, akkor közel sem volt ennyi turista. Most végeláthatatlan sorokban csak jönnek, jönnek.

De még nem volt vége a napnak. Néhány vállalkozó szellemű társunkkal kipróbáltuk a vízipipát. Gyalog sétáltunk végig a villamos mellet egészen a vasalt oszlopig. Reflektorok világították meg a, csuda sejtelmesen nézett ki. Valaha a római kori fórum állt itt, de ebből semmi nem maradt. Az oszlopot Nagy Konstantin emelte. A sok földrengés, tűzvész annyira megrongálta az oszlopot, hogy vasabroncsokkal kellett összefogni.  A Nagy Bazár közelében volt Csorlulu Ali pasa medresze – ezt alakították át teázóvá. Az udvar fölé ponyvákat feszítettek ki, alacsony asztalkák padok, székek mindenütt. A falakon szőnyegek. 15 líráért hoztak ki egy vízipipát. Annyi szopókával, ahányat kértünk. Teát számolatlanul hozták. Almateát. Az egész helyiségben illatos füst lebegett. A pincérek serpenyőben vitték ki az izzó parazsat, a mivel a vízipipa működött. Vigyázni kellett, amikor a szűk helyen rohant a pincér az új adag parázzsal. Mindnyájan kipróbáltuk – én majd megfulladtam a köhögéstől – volt, aki gyönyörű füstöket eregetett utána. Elszórakoztunk vele nagy nevetések közt. Már fizettünk és indultunk kifelé, amikor zápor kerekedett. A bejáratnál vártuk az eső csillapodását, kockáztatva, hogy a parazsat vivő pincérek megbotlanak bennünk. Az eső elállt egy negyedóra múlva, haza sétáltunk.  Ahogy beléptünk a kapun, újra leszakadt az ég.

8. nap.

Ma végre nem kellett csomagolni – még egy éjjelt töltünk majd a szállóban. A napot a Szulejmán dzsámival kezdtük. A busz a dzsáminál tett le, délre beszéltünk meg vele találkozót a Fűszerbazár mellett. Ezt a dzsámit is Sinan építette, 1550-ben Szulejmán parancsára. A dzsámi mellé iszlám szokás szerint persze iskola, szegényház, temető járul. Láttam egy légifelvételt a Szulejmán dzsámiról, vagyis inkább küllijéről (A küllije nagy komplexum: dzsámi, iskola, szegényház, kórház, fürdő, konyha, bazár, karavánszeráj), ezen látszik, milyen hatalmas. A valóságban nem veszi észre az ember, mert az épültek alacsonyak, legfeljebb egy-egy kis kupola villan ki a fák közül. A temető turbános sírkövei között türbe (török sírbolt, mauzóleum): itt van eltemetve Nagy Szulejmán. Mi úgy ismerjük, mint a mohácsi csata győztesét. 1556. szeptember 6-án Szigetvár alatt halt meg. Halálát a vezírek eltitkolták a katonák előtt, hogy ne veszélyeztessék a vár bevételét. Szívét, belső szerveit Szigetváron temették el, fia elrendelte, hogy türbét emeljenek fölé. A kutatások máig folynak, hol lehet. Újra és újra megtalálni válik. Testét hazaszállították (remek miniatűrök tanúskodnak róla) és az általa építtetett dzsámi mellett temették el. Sírja közelében van Hürremnek, feleségének türbéje. Az orosz származású asszonyt – hívják Roxolánának is – a nagysikerű filmsorozatból ismerhetjük. A törökök másként ismerik I. Szulejmánt: ő Szulejmán Kanoni, a törvényhozó. Törvényei, rendeletei évszázadokra meghatározták az oszmán birodalom életét. Uralkodása idején volt a fénykora a birodalomnak, utána lassú hanyatlásnak indult. A dzsámi, amelyet építtetett, gyönyörű. Többször leégett, de renoválták, ma teljes szépségében pompázik. Nehéz megmondani, miben is különböznek az egyes dzsámik, hiszen mindegyiket kupola fedi, körülötte kisebb kupolák rendszere viseli a kupola nyomását. A belső kiképzés is hasonló, mégis mindegyik más díszítésű. A minaretek száma mutatja, ki volt az építtető. A négy minaret csak szultánnak dukált. Annyi erkélyt tettek a minaretekre, ahányadik szultán volt a dinasztiában. I. Szulejmán tizedik volt a sorban, tehát tíz erkélyt lehet összeszámolni a karcsú tornyokon.  A hatalmas dzsámi mögötti kisutcában szerény kis síremlék: Mimar Koca Sinané. Saját maga és felesége számára építette a nagy építész. Hihetetlen kort ért meg: 1490-1588-ig élt, vagyis 98 évet élt! Anatóliában, Kayseri mellett született. Katonaként kezdte, hamarosan hadmérnök lett, 40 évesen lett a szultán főépítésze. Munkássága sokáig hatással volt az oszmán építészetre. A róla elnevezett utcán sétáltunk le a Fűszerbazárhoz. Az utcán kézműves műhelyek. A kora délelőtti órákban még csak épp hogy nyitogatni kezdték a boltokat, műhelyeket. A Fűszerbazárban viszont nagy volt az élet. A kis utcák, sikátorok szövevényében sikerült megtalálni Rüsztem pasa dzsámiját. Emberibb léptékű, kicsi dzsámi. Persze ezt is Sinan építette. A domboldal miatt magas talapzatra helyezte, alatta üzlethelyiségekkel.  A külseje-belseje csupa csempe. Ízniki csempe, abból is a legkiválóbb. Csak olyan gazdag ember engedhette meg magának, mint Rüsztem pasa, korának nagyhatalmú nagyvezíre. A sikátorokban minden kapható. Víz is. Utcai vízárus viszi a kannát a hátán, a szomjazónak hátát megdöntve csorgat vizet egy pohárba. Tíz éve még egy pohara volt mindenki számára, most eldobható műanyagpohárba önti. (el is dobják ott helyben a földre). Persze bementünk a Fűszerbazárba (Misir Carsi). Nevezik Egyiptomi bazárnak is, mert a fűszerek többsége onnan érkezik. A fűszerek halomba rakva kínálják magukat: őrölt gyömbér, kardamom, különféle borsok, curry, kurkuma, fűszerkeverékek és teák. Itt is kapni édességet, akár csomagolva is, teát – almateát is – minden mennyiségben, aszalt gyümölcsöt, magvakat: mandulát, mogyorót, kesudiót, mazsolát, ami szem-szájnak ingere. Pazar illat van. A bazár mellett áll az Új dzsámi. „Új”, csak 1660 után fejezték be. Csak kívülről néztük meg. Felsétáltunk a Galata-hídra, néztük a pecásokat, akik szerencsét próbáltak az Aranyszarv-öböl vízében. Láttunk egy kishajót, ügyesen manőverezve szemetet gyűjtött. A híd mellet csicsás sétahajók vártak utasokra. A Galata-híd egy része kétszintes. Az illatok elárulták, hogy haléttermek sorakoznak egymás mellett az alsó szinten. 

Kihasználtuk a Boszporusz-had adta lehetőséget és átkeltünk Ázsiába. Isztambul a világ egyetlen városa, amely két földrészen fekszik. Magasra kanyarogtunk fel, egész városrész fölött haladtunk el, mire valójában a Boszporusz fölé értünk. 1973-ban lett kész. (Testvére, a Fatih-híd 1988-ban). Hatvan méter magasban haladtunk, a másfél kilométeres távolságot hamar legyűrtük. A forgalom óriási a kétszer három sávon. Az ázsiai oldalon felkacskaringóztunk egy dombra, egy park kapujánál tett le a busz. Azaz azt hittük fent vagyunk, de kiderült, hogy a park sétaútja egyre csak fölfelé vezet. A dombtetőn étterem-kávézó várt gyönyörű kilátással. Innen láthattuk igazán, mennyire benépesült az ázsiai oldal is: házak, házak mindenütt, felhőkarcolók mindkét oldalon. Délre jól láthattuk a Herceg-szigeteket.  Egy kávé után visszasétáltunk a buszhoz, az pedig szűk, hajmeresztő utcákon tért vissza a hídhoz. Északra tartottunk, a cél a Boszporusz Fekete tengeri bejáratának megtekintése lett volna. A sofőrök többször eltévedtek (három GPS is volt a fedélzeten, de ezek nem egyezet sem egymással, sem a valósággal), ráadásul egy kis faluban nekitolattunk egy furgonnak. Órákig tartó alkudozás kezdődött. A török sofőr a legtöbbet akarta kihozni az esetből. A busz igazán kis horzsolást okozott a furgonon, a sofőr az egész lógó lökhárítót, másik oldalon lévő hibákat is a mi nyakunkba akarta varrni. A kényszerű várakozást kihasználva ebédet vásároltunk magunknak egy boltocskában, fagylaltot, sőt sört is találtunk. Programunk kényszerűen lerövidült. Visszafordultunk és felkerestük a Rumeli Hisari erődöt. Hódító Mehmed építtette még Konstantinápoly elfoglalása előtt, hogy a város utánpótlási útvonalait elvágja. Párja a Boszporusz túloldalán áll, az Anadolu Hisari. A XVIII. században a szultán parancsára a kalandos életű báró Tóth Ferenc magyar származású francia tábornok átépítette, megerősítette (Franciául Francois baron de Tott). Ezért hívják az erődöket Magyar erődnek is. Volt laktanya, börtön, raktár, ma múzeum és nyári színház. Jó állapotban lévő falai a tengerparton állnak, csak egy forgalmas út választja el tőle. Itt a legkeskenyebb a Boszporusz, alig 750 méter. A hajóforgalom nagy, de mindig csak egyirányú. Váltakozva járhatnak a szűk szoroson a hajók.

A busz visszaaraszolt velünk a délutáni csúcsforgalomban a Nagy Bazárhoz (Kapalicarsi). Hívják Fedett Bazárnak is. Sokat hallottunk róla, de minden képzeletet felül múlt. Bejárni szinte lehetetlen, közben bizonyosan eltéved az ember. Mindig újabb és újabb csarnokok, folyosók nyílnak meg. A csomópontokon kutak és szerencsére térképek vannak. Késő délután volt, de a tömeg óriási, sodródtunk ide-oda a tömegben. Csapatunk szétszóródott, mindenki a neki tetsző részt nézte. Engem a csodálatos tálak, korsók, csempék nyűgöztek le, a szőnyegek végtelen változatossága. Na és a lámpák. Fürtökben lógtak a plafonról, mind világított. Nagyon csábító volt. Kacérkodtam eggyel, de hová tegyem otthon? Az egyik árusnál felfedeztem, van állólámpa is. Megkérdeztük, mennyibe kerül. 70 líra – volt a válasz. Szó nélkül megfordultunk. Ennyit nem áldozunk rá. 60! Kiabált utánunk az árus, 50! 40! 30! Ekkor fordultunk meg és vettük meg. Lehet, hogy tovább kellett volna alkudni? Azóta is délutánonként sejtelmes fénnyel ég a szobánkban.  Vettünk még az unokáknak édességet. Nem kellett zsákbamacskát venni: meg lehetett kóstolni. Gyümölcszselébe szórt magvak. Gránátalma, narancsa adta az alapot, mogyoró pisztácia, mandula, dió volt beledarabolva. Igazából cukrot nem is tartalmazott, csak amennyi a gyümölcsben amúgy is van. Nem tudtam ellenállni egy szép csempe lábos-alátétnek. Mintha most vették volna le a hárem faláról.

Tettünk még egy sikertelen kísérletet bejutni a Kék mecsetbe, de hiába mentünk az előző nap kinézett időpontban, ma is zárt kapukat találtunk. Este fakultatív hajókázás volt a Boszporuszon és az Aranyszarv öbölben. Mi ezen nem vettünk részt, akik igen, áradoztak a kivilágított város látványáról. Mi lesétáltunk a közeli tengerpartra, - kimenni a vízhez ugyan nem lehetett, de itt volt a kompkikötő, a maga izgalmas életével.

9-10. nap.

Ez a két nap a hazautazásról szólt. Hatalmas utat kellett megtenni. Mégis közfelkiáltással a napot a Kék mecsettel kezdtük. Meg is érte, mert gyönyörű! A csempéi valóban kékek. Mi Kék mecsetnek hívjuk a csempék miatt, a törökök Sultanahmet dzsáminak. 1610-ben épült, hatalmas komplexum, hat minarettel, ami csak a kalifáknak dukál, de I. Ahmet nem törődött az előírással. Sinan már nem élt, de tanítványa tervezte és építette. Míg a korábbi nagy dzsámik építését hadizsákmányból finanszírozták, I. Ahmet a kincstárat ürítette ki – a törökök számára megalázó zsitvatoroki béke és az elvesztett perzsa háború után Allah kiengesztelésére.

Nem időztünk a dzsámiban sokat, mert ezen a napon hosszú út várt ránk. Kis kitérőt tettünk (vagy 150 kilométert) Tekirdagnak, hogy lerójuk tiszteletünket Rákóczi emléke előtt. A mai Tekirdag nagyra nőtt ipari város, a régi Rodostóból alig maradt valami. A tengerparton futó főútról tábla mutatja a Rákóczi múzeumot. Valaha egész utcája volt a magyaroknak. A Múzeumban láttam egy török nyelvű könyvet, amelyben pontosan felmérve mutatták be a magyarok házait. Valamikor a XX. század elején bonthatták le. Egyedül Rákóczi ebédlőháza maradt meg. Amikor 1906-ban hazahozták Rákóczi hamvait, a rossz állapotban lévő ebédlőház berendezését Kassára szállították (ma is ott látható), a fellelhető tárgyi emlékeket összegyűjtötték. A házat 1968-ban hozatták rendbe, azóta múzeumként működik. Néhány éve újra tatarozták, a kiállítást felújították. Kétnyelvű feliratokat találtunk. A legfelső szinten az ebédlőtermet újra elkészítették, és itt áll a Nemzeti Múzeum ajándékaként Rákóczi által készített karosszék. A fejedelem asztalosmunkával ütötte agyon az időt kényszerű számkivetettsége alatt.

Dél lett, mire tovább indultunk. A török-bolgár határon hosszan várakoztattak bennünket. Edirnénél értük el az autópályát, csak néhányszor álltunk meg egy-egy autópálya melletti pihenőben. Már besötétedett, mire a szerb határra értünk, ahol újabb egy órát várakoztunk a semmire. Vezetőnk telefonon jelezte a hotelnek Nisben, hogy késünk. 10 órakor gördültünk be a szálló kapuja elé. Azonnal az étterembe mentünk vacsorázni, farkaséhes volt mindenki. Teli hassal már egy kicsit jobban tudtunk figyelni, milyen szép helyen is vagyunk. Egész lakosztályt kaptunk, kilátással a városra. De ezt csak reggel láttuk igazán, világosban. Újra ráálltunk az autópályára és csak Despotovacnál tértünk le róla, Manasija megerősített kolostorát látogattuk meg. Stefan Lazarevics szerb despota alapította 1407-ben. A török időkben hatalmas falakkal vették körül, ezek ma is állnak. Restaurálás után múzeumként működött. Néhány éve a szerb ortodox egyház visszakapta, azóta a belépés ingyenes. Apácák ügyelnek a rendre és csendre, illetve ők árusítanak kegytárgyakat. A bástyák, vastag falak védte udvaron békés virágoskert, középen Sv. Marija templom, bent szebbnél szebb freskók. Itt található Lazar Lazarevics sírja is. Mi egy görög zarándokcsoporttal kerülgettük egymást. A régi kolostor épületében jelenleg is ásatás folyik.

A kolostor megtekintése után folytattuk az utazást. Csak Szabadkánál álltunk meg egy rövid sétára. A bácskai nagyváros közepe szépen rendbe hozva, sétálóutcákkal, kávézókkal, éttermekkel várt bennünket. A szecessziós városháza persze már zárva volt, holott belülről is szép, nemcsak kívülről, sőt a toronyba is fel lehet menni. A környező utcákban számos szecessziós házat találtunk, valódi kincsestára a szecessziónak ez a város. Budapestre végre kora este értünk, elgémberedve, fáradtan a hosszú úttól, de tele élménnyel.