Nosztalgia út Szepességben

Kassa – Eperjes – Herbatov – Bártfa – Bártfafürdő – Ólubló – Nagyőr – Késmárk – Csütörtökhely – Lőcse – Frics – Szepeskáptalan – Szepesvár –Zsigra –Dobsinai jégbarlang –Szepesszombat – Kakaslomnic – Csorba tó - Besztercebánya - Körmöcbánya – Selmecbánya – Szentantal – Garamszentbenedek – Bény

Hajdan, amikor csak Szlovákiába jártunk síelni, az Alacsony és Magas Tátrába túrázni, ezeken  a helyeken számtalanszor megfordultunk. Mindig sajnálkoztunk, mennyi szépség rejlik ezekben a városkákban, és még szebb lehetne, ha alaposan kitakarítanák őket. Most végre újra meglátogattuk őket, amikor szépen kitatarozva, rendbe hozva, teljes szépségükben pompáznak. Mivel Szepesség Szlovákia északi részén fekszik, az oda- és visszaút is számos érdekességet kínált.

Első megállónk Kassa (Kosice) volt. Emlékeink alapján szinte egész napos út volt – igaz akkor még nem volt autópálya, Trabanttal jártunk. Meglepően hamar értünk oda. Sikerült közel a főtérhez megállni. Nyüzsgő élet fogadott a vasárnap délelőtti órákban is. A főteret még átszeli a régi villamos vágánya, de nem jár már rajta. Ugyanígy a hajdani patak helyét kis vízfolyás jelzi. Virágok, kiülős kávéházak, színes plakátok mindenütt. A dóm előtt a mélyben a Régészeti Múzeum, mellette a város címerét tartó angyal. A dómba nem sikerült azonnal bemennünk, mert mise volt. Ezért inkább elsétáltunk a hangulatos Harang (Zvonárská) utcácskán a régi zsinagóga felé, majd felkerestük az új zsinagógát is. A Miklós börtönnél a kerítés rácsán át betekintettünk a Rákóczi házhoz. 1906-ban itt építették fel Rákóczi rodostói házának másolatát, és itt helyezték el az ebédlő termét is. Néhány héttel korábban jártunk a törökországi Tekirdagban, vagyis Rodostóban, ott az eredeti ebédlőházat és a bútorok másolatot láttuk. Na, itt nem volt szerencsénk, zárva találtuk a múzeumot. Nagy kanyarral tértünk vissza a főtérre a színháznál. Oda viszont be lehetett menni. Már az előcsarnok is nagyon tetszett, az emeleti társalgók és a nézőtér végképp levett a lábunkról. A színház előtt pazar szökőkút ontja a vizet. Zenél is, de valójában nem a szökőkút vize működteti a zenélő masinát, hanem óramű kapcsolja be a hangszórót. Míg a színházban nézelődtünk, vége lett a misének, így bemehettünk a gótikus csodába. Végre elkészültek a tatarozással, teljes pompájában láthattuk a székesegyház megannyi részletét. Az útra készülődve utánanéztem, hogyan vészelte át az évszázadokat a templom. Többször átépítették, tűzvész pusztította. Utolsó átalakítása 1877-96 között történt, az építkezést Steindl Imre tervei alapján Franz Schmidt irányításával végezték: A több mint száz évvel ezelőtti restaurálást csak csodálni lehet, mennyi műgonddal végezték. Visszatértek az öthajós szerkezethez, illetve kriptát is építettek, ahová 1906-ban elhelyezték Rákóczi hamvait. De itt nyugszik édesanyja, Zrínyi Ilona, és nagyobbik fia is, valamint Bercsényi Miklós és felesége, Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester is. A koporsók ki se látszanak a koszorúk és a nemzeti színű szalagok alól. Minden magyar, aki erre jár, lerója kegyeletét. A főtérről nyílik a Sörház utca (ma Postova ulica). Itt a Csáky-Dessewffy-palota udvarán áll – a kerítésen belül – Esterházy János szobra. A talapzaton nem a neve, hanem internáló-tábori rabszáma áll. A kassaiak nem is akarják köztérre vinni a szobrot, vagy névvel ellátni, amíg nem rehabilitálják. A Mészáros (Mäsarovska) utcára kanyarodva értünk a Márai házhoz. Az író a gyermekkorát töltötte itt. A középkori alapokon nyugvó ház bolthajtásos termeiben modern múzeum őrzi Márai emlékét. 2013-ban Kassa volt Európa kulturális fővárosa, ahol a látnivalókat és a programokat Márai köré szervezték, mert Kassa bővelkedik Márai emlékekben. Szülőháza, iskolája, ahová udvarolni járt, a kávéház, ahol üldögélni szokott, stb. mind érdekes látnivaló. A szűk Mészáros utcában nem volt hely szobornak, így a Zbojnicka utca sarkán kialakított terecskén kapott helyet Gáspár Péter alkotása. Leülhetünk szembe az íróval és gondolatban elbeszélgethetünk. Visszatérve a főtérre, az Aida cukrászdában még ittunk egy kávét, egy látványpékségben vettünk némi harapnivalót és mentünk tovább, hiszen estig még hosszú út ált előttünk.

Következő megállónk az alig 20 kilométerre lévő, a hajdani Sáros megyéhez tartozó Eperjes (Presov) volt. Ragyogó parkírozó helyet találtunk a Tesco mellett. A hosszúkás főtér körül gyönyörű régi házak: sgraffitós díszítéssel. Legszebb persze a Rákóczi-ház. A XVII. században épült ház kivételesen nem a vitézlő fejedelemről kapta a nevét, hanem Rákóczi Györgyről, aki itt írta alá az eperjesi egyezményt a császár követeivel. Régi sízős-kori emlékeim között Eperjes a jobb sorsra érdemes városok közé tartozott, ahol hámlott a vakolat. A főtér közepén áll a gótikus Szt. Miklós templom. Bemenni csak a belső ajtóig lehet, rácson át lehetett nézelődni. A kivezető utcák hatalmas boltívek alatt indulnak. Az egyiken lesétálva a hóhér házához jutottunk. A régi, valószínűleg gótikus ház a városfalhoz lapulva áll. Mellette kávézók kínálták magukat. Be is ültünk az egyikbe kapucsínót inni.

A kávé után Bártfának (Bardejov) vettük az utat. Ez sem nagy távolság. Szép várrom mellett vezetett az út: Kapi vár romjai néztek le ránk  Közvetlen Bártfa előtt letérünk  Herbatov felé. Szép fatemplomot ígért az útikönyv, de a falu érdekes terménytároló építményei azonnal megragadták a figyelmünket. A deszkatemplom kerítés mögött, fák között állt, persze zárva volt. A megadott címen egy mérges ember jött elő, már lemondtunk mindenről. A pasas hamarosan megjelent a kulccsal, és készségesen mutogatta a valóban érdekes deszkatemplomot. Bent sötétség, de miután rendeztük a belépőket, hamarosan felgyulladt a villany (2 €, fotójegy 3 €). A világosban láthattuk, hogy a templom belső tere hatalmas, sok szépséges részlettel. Gótikus, reneszánsz elemek keveredtek barokk-kori díszítéssel. Láttunk egy csodás betlehemet, Szent György freskót a falon. Megérte a kitérőt és a belépőt. Közben kiderült a pasasról, hogy nem is mogorva, csak egy kicsit hangos. Megkérdezte, nem akarunk-e közelebbről is megtekinteni egy terménytárolót. Persze hogy akartunk. Lelkesen mutogatta, hol tárolták nagy ládákban a ruhákat, a padláson a gabonát, lent egy veremben a krumplit.

Bártfán azonnal a főtérre mentünk. Utoljára eléggé leromlott állapotban volt, a városházát tatarozták éppen, be volt csomagolva. Most teljes szépségében ragyogott az egész főtér. Nem hiába lett az UNESCO világörökség része Bártfa. Ügyesen és jól használták ki a lehetőségeket.  Sajnos a múzeum a városházán már bezárt korán, a templomban pedig mise készülődött, csak jöttek és jöttek az emberek, pedig bent zsúfolva volt a hatalmas tér. Körbe sétáltunk és beültünk sörözni egy nagyon kellemes helyre, ahonnan az egész teret beláttuk, a Szent Egyed templommal, a gótikus városházával együtt. Jó szállást találtunk a Tarca folyócska mellett, sportpályák szomszédságában. A várossal való ismerkedést reggel folytattuk. Akárhogy szervezi az utat az ember, mindig beleesik egy hétfő, amikor a múzeumok zárva vannak. Így most sem jutottunk be a városházában lévő Sárosi Múzeumba. (Legalább van ürügyünk visszajönni).  Templomba viszont a reggeli mise után be lehetett menni. (belépő 4 €, fotójegy 2 €, toronyjegy 1.50 €). A templombelső fantasztikus. 15 eredeti gótikus szárnyas oltár maradt fenn, egyik szebb, mint a másik. Itt láthattuk először Lőcsei Pál mester egyik művét, a Keresztre feszítést. A pénztárban magyar nyelvű könyvecske alapján azonosítani tudtuk az egyes oltárokat, látnivalókat. Gyönyörű faragott stallumok – gótikus és reneszánsz – állnak a falak mentén. A XVIII. századi barokk padok faragásai is elbűvölők.  Nagyon megérte a fotójegy. Ugyanígy a toronyjegy is. 167 lépcső visz fel a magasba, a torony erkélyére. Fölöttünk még persze ott a magas toronysisak négy fiatoronnyal. Alattunk a főtér hosszú négyszöge, körben a házak középkori magas tetővel. A másik oldalon a régi, XVI. századbeli gimnázium épülettömbjét láttuk felülről. Sokszor le akarták bontani, szerencsére a műemlékvédelem ellenállt. Ma is iskola. Körben jól lehetett látni a középkori város szerkezetét, helyenként a megmaradt városfalakkal, bástyákkal. Késő délelőtt indultunk tovább a közeli Bártfafürdőre. Mivel még mindig hétfő volt, a falumúzeumot csak a kerítésen kívülről láthattuk (szerencsére harminc éve már jártunk benne), sétáltunk viszont a parkban, megnéztük Sissi szobrát (itt is járt), megkóstoltuk a forrásokat, és megittuk Szlovákia legrosszabb kávéját.

Keresztül a Beszkideken alig egy óra út után Szepességbe értünk. A hajdani Szepes vármegye a XII-XIII. században szerveződött, első ispánját 1216-ban említik. Ebben az időben települtek be a területre szászok, a magyarok és a szlovákok mellett. Hozzá tartozott szinte az egész Magas-Tátra, a Szepesi-Magura, a Szepesi-síkság, a Lőcsei-hegység, a Szepes-Gömöri-érchegység is. Egészen közel haladtunk a lengyel határhoz, a Poprád völgyében. Első megállónk Ólubló (Stara Lubovna) volt. A vár már messziről látszott, ide vezetett utunk, pontosabban alája, mert itt hétfőn is nyitva tartott a falumúzeum. (belépő 3 €). A parkolóból gyönyörű kilátás nyílt a Tátrára. A pénztárban magyar nyelvű ismertetőt lehetett kapni a várról és a falumúzeumról. A vár alatti lejtőn tizenkét házat és egy templomot állítottak fel. Az egyes házakat úgy rendezték be, hogy bemutassák a környező falvak lakáskörülményeit. Aranyos bábuk tették élethűbbé a szobákat. Volt iskola, kovácsműhely, a falusi boltban lehetett süvegcukrot kapni, a füvön birkák legeltek – nagyon szórakoztató volt. Sokáig bóklásztunk benne, nagyon élveztük

Ólubló városát meghagytuk a későbbiekre, mentünk tovább Nagyőrre (Strážky). A település szélén, a Poprád mellett áll a Mednyánszky kastély, vele szemben a gótikus Szent Anna templom. Vagyis Szepesség azon pontján voltunk, amely nem a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. A kastélyban már vártak, hamarosan beléphettünk a reneszánsz kastélyba (belépő 3 €, magyar nyelvű ismertető 0,5 €). 1570 körül épült, többször átépítették. Kívülről őrzi reneszánsz kinézetét, belül barokk udvara érdemel figyelmet. Évekig a Mednyánszky bárók tulajdonába, volt, majd a Czóbel család örökölte, itt rendezték be a Mednyánszky László és Czóbel Minka emlékkiállítást. Az eredeti berendezés és műgyűjtemény nagy része a második világháborúban elkallódott. Ezekért némileg kárpótolt a sok szép Mednyánszky kép. Mire kigyönyörködtük magunkat, átmentünk az út túloldalán lévő szép gótikus templomhoz. Mellette külön áll a reneszánsz harangtorony. A templom ugyan nyitva volt, de gyászmisét tartottak benne, egymás után érkeztek a gyászolók. Mégsem mehettünk be fényképezni, csak a bejáratnál állva néztük, hogy belülről is olyan szép, mint kívülről. A templomot és a harangtornyot is frissen tatarozták. Jó érzés volt, hogy vigyáznak az itteni emlékekre.

Nagyőrtől már csak négy kilométer Késmárk (Kežmarok), Thököly városa. Valahogy mindig télen jártam itt, sötét, elhanyagolt kép élt bennem. Most a napsütésben egészen más kép fogadott. A belváros házai szépen rendbe hozva, a vár tatarozva. Persze először Thökölynél tettük tiszteletünket az új evangélikus templomban (belépő a Thököly kriptába és a fatemplomba 3 €). Thököly Imre szerepe mára alaposan átértékelődött, már nem vonja be nevét a fényes kuruc máz, ez látszik is a Thököly kriptán. Lényegesen kevesebb nemzeti színű szalag – úgy látszik, nem bocsátják meg neki a török-barátságot. Felesége sem itt nyugszik, hanem Kassán, a fia, II. Rákóczi Ferenc mellett. Pedig szerelmük legendás volt, bukott férjét hűségesen követte emigrációba Zrínyi Ilona. Ki tud igazságot tenni egy olyan korban, amikor csak két rossz között lehetett választani? Ha mást nem, a vallásszabadság harcosát tisztelhetjük benne. Az új evangélikus templom mellett áll a régi, a fatemplom, mert épülésekor, 1690-kor csak fából ácsolt templomot engedélyeztek a protestánsoknak. Görög kereszt alakú épület, egyszerű, mégis hatásos, ahogy megbújik a fák közt. Bent hatalmas tér, szerencsére van villanyvilágítás – én valaha csak a kintről beszűrődő fényben láttam – így egészen más.  A két evangélikus templomtól nincs messze a főtér. Ennek közepén trónol a városháza nagy tömbje. Ma is városháza. Tornyán körbefutó erkély, melyen bronz éjjeliőr emeli a lámpáját és vigyázza a várost. Maga a főtér tágas, sok fával, és kiülős étteremmel, kávézóval, sörözővel. A főtér szinte észrevétlen torkollik a főutcába. Kellemes séta a várig. A várkapu nyitva, de a múzeum már bezárt, mire ide értünk. Sajnos, ittlétünk alatt nem is találtuk nyitva, mert Késmárk ugyan két éjszakára volt szálláshelyünk egy aranyos szállodában, de napközben másfelé csatangoltunk, Késmárkra az esti és reggeli órák maradtak. A főutca egyenesen a várhoz vezet. Közben találtunk egy gyógyszertárat, szép szecessziós maratott üvegajtóval. A másik oldalon áll Késmárk legöregebb háza, egyes útikönyvek mint kékfestő, mások huszita házként említik, mindenesetre a két emeleti ablak között van egy emléktábla: Geburtshaus F Z M B Kray, 1735. Hosszas keresgélés után találtam meg: Paul Kray tábornok, a török elleni harcok, a hétéves háború tábornoka született itt. Katonai karrierjét Mária Terézia alatt futotta be. Tovább sétálva hamarosan a várhoz értünk. A főutca házsorát néhány boltíves átjáró szakította meg, innen lehet a mellékutcákba letérni.  A várudvarra tehát be tudtunk menni. Körben fából készült folyosók a falakon, szép kápolna- és kastélyépület. Mindez igen jó állapotban. Körbesétáltuk a várat, élvezve a hatalmas bástyákat, a reneszánsz pártázatot. A várfalakon kívül, de közvetlen a szomszédságban áll a gimnázium épülete – ma is iskola. Tanárai voltak a Magas Tátra első felfedezői, kutatói (Genersich Keresztély, Mauksch Tamás). A vár másik oldalán húzódik meg a Régi Piac, kedves házaival és egy jó sörözővel. Visszasétáltunk a főutcával párhuzamos utcán a szállásunk felé. Útközben rábukkantunk a gótikus Szent Kereszt templomra. Csak a bejáratig jutottunk, mert épp esti szentmise kezdődött. Megtudtuk, hogy reggel, ha korán kelünk, a reggeli mise előtt megnézhetjük a templomot. A templomon ugyan van torony, de mellette áll egy szépséges reneszánsz harangtorony. A szállónkban vacsoráztunk, stílusosan sült húst savanyú káposztával és knédlivel.

Másnap reggel valóban kinyitott a templom 7 órakor, bemehettünk körülnézni a szépséges gótikus térben. Faragott szárnyas oltár, gótikus szentségház. Bár Késmárkon is hatalmas tűzvész pusztított 1787-ben, a templom nem sérült meg jelentősen. 1533 és 1673 között az evangélikusoké volt, a templom berendezése megmaradt. Az evangélikusok nem voltak olyan puritánok, mint a reformátusok, akik minden díszítést kidobáltak a templomokból. A szállónk mögül gyönyörűen látszott a Magas Tátra a reggeli fénybe

A gyors reggeli után irány Csütörtökhely (Spišský Štvrtok). Sokan Szepescsütörtök néven ismerik szlovák neve alapján. A kicsiny falu nevezetessége, hogy itt született Mikulaš Dzurinda, Szlovákia 1996 és 2004 közötti miniszterelnöke. No nem emiatt álltunk meg, hanem a XIII. században épült Szent László templom miatt. A XI. századi eredeti román templomhoz 1473-ban kétszintes gótikus kápolnát építtetett a Szapolyai család. Sajnos, a templomot zárva találtuk, a plébános elment valahová, kulcs sehol. Valaha a régi kolostorépületben, az apácáktól lehetett kulcsot kérni, de most ők sem tudtak segíteni. Micsoda szerencse, hogy már jártam régen itt, megcsodálva a magyarországi gótika egyik legszebb alkotását. Emlékszem, mennyire csodáltam a színes festést, a karcsú oszlopokat, a magas áttört ablakokat. Most mindezt csak kívülről nézhettük – bár ez sem volt akármilyen látvány. Indultunk tovább Lőcsére. Útközben megálltunk Szepesdarócon (Dravce). Közvetlenül az út mellett áll a torony nélküli Szent Erzsébet templom a XV. századból. Itt sem volt szerencsénk a kulccsal, csak körbe járhattuk a remek tömegű épületet.

Így aztán több időnk volt Lőcsére (Levoča). Sikerült a Kassai kapu közelében megállni, innen valóban csak néhány lépés a főtér. Azonnal a tér közepén álló Szent Jakab templomhoz mentünk. Felállványozva találtuk, éppen a tetőt fedték újra. A templommal szemben van a pénztár (belépő 3 €), ahol időpontot kaptunk a belépésre. Félóránként lehet bemenni. Szembesültünk a szomorú hírrel, hogy a főoltárt, Lőcsei Pál mester legszebb alkotását tatarozzák. Ráadásul mindenütt ki van írva, hogy nem szabad fényképezni, a büntetés 50 €, viszont fotójegy nincs. A belépésig terjedő időben körbe sétáltuk a templomot, szemeztünk a szép Thurzó-házzal, és megittunk egy kávét. Fél 10-kor léphettünk be a templomba. A főoltár ugyan el volt takarva (hál’ Istennek már többször láttam), de volt ezen kívül nézni való bőven. Árgus szemű leánykák figyelték minden mozdulatunkat, nem fényképezünk-e. Rám nem készültek, így nem tettek ki „rajzolni tilos” táblát. Szerencsére a Szent Jakab templom is roskadásig tele van szebbnél szebb szárnyas oltárokkal, stallumokkal. A templom-látogatás után a főtéren felkerestük Lőcsei Pál mester házát, amelyben most emlékmúzeum működik (belépő 3€, de ez a Szepesi múzeumba is érvényes). Itt pontos másolatokban gyönyörködhettünk, egészen közelről, nem csak egy oltár messzeségében. Remek összeállításokat láttunk a Madonnákról és Krisztus-fejekről fényképeken. Mindegyik más, remek kidolgozással. Mindig is nagy tisztelője voltam Pál mesternek, ez most csak elmélyült. A pénztárban szép összeállítást vásároltam Pál mester műveiből. Ha már volt jegyünk, betértünk a tökéletesen felújított reneszánsz városháza múzeumába. Lent a régi tanácsterem (itt forgatták a Fekete város jeleneteit), az emeleten néprajzi kiállítás, illetve egy „gyermek” összeállítást láthattunk, játékokkal, ruhákkal, palatáblával, cserkészigazolvánnyal, stb. Nagyon élvezetes volt. Innen lesétáltunk a minorita templomig. Persze zárva volt. A templom melletti kolostorban most iskola működik, az meg nyári szünet miatt volt zárva, a szép kerengővel együtt. Visszatértünk a főtérre. A tér déli részén és a Kézműves utcában mindenütt hatalmas munkálatok: tatarozás, térkövezés folyt. A Képzőművészeti Múzeum épülete szinte megközelíthetetlen volt – ezt is a legközelebbi út látnivalói közé soroltuk. A Máriássy-, Spillenberg-, Krupek-házak még tatarozásra várnak. Udvarukra nem lehet bemenni, holott ezek belső udvarai nagyon szépek.  Jó volt látni, ahogy megújul, megszépül minden a városban. Egy szép, boltíves sörözőben lerogytunk, és felfrissültünk.

A péknél vettünk néhány péksüteményt, ezt majszoltuk el ebéd-pótlék gyanánt, míg tovább mentünk Szepeshelyre (Spišská Kapitula). I István korában jött létre ez az egyedülálló egyházi település, a szepesi prépostság székhelye. Fallal körülvett egyutcás település, kanonok házakkal, püspöki palotával, és székesegyházzal. Egyedülálló látvány. Az első templom még román stílusú volt, ebből az időből maradt meg a főkapu, az oldalbejárat melletti oroszlán, és a főhajó falán lévő Károly Róbert koronázását ábrázoló falfestmény. A templomot XV. században gótikussá alakították, ekkor épült a Zápolya-kápolna. A megmaradt várfalak, bástyák, kapuk a XVII. században épültek: A püspöki palota a barokk korban, a kanonok házak is ekkor kapták mai kinézetüket, bár sok középkori részletet megőriztek. A templomba való bemenethez jegyet kellett venni. Az óratorony alatt lévő irodában van a pénztár. Zárva találtuk, mert épp egy csoportot vitt a templomba. Várakozás közben végig sétáltunk az egyetlen utcán. Néhány házat már rendbe hoztak, de munka lenne még bőven. Az utca végén újabb kapu nyílik Szepesváralja (Spišská Pohradok) felé. Innen gyönyörű kilátás nyílt Szepes várára. Vége bemehettünk a templomba. Persze itt sem szabad fényképezni, de legalább itt nem voltak lánykák, akik figyeltek. A gondnok egyedül volt, így sikerült egy nem túl jó képet készítenünk.

Siettünk fel Szepes várába, melyet mindenképpen Szepesség központjának kell tekinteni, hisz itt székeltek évszázadokig a szepesi ispánok. A vár hatalmas területen fekszik, a budai várnál is nagyobb. A parkolóból meredek ösvényen, a régi vízvezeték mellett kaptattunk fel az alsó várudvarig, ahol jegyet kell váltani a felső várba való belépésre (4 €). Csúszós, simára koptatott köveken érünk fel a felső várudvarra, visszafelé meg is szenvedtünk vele.. Részben romosak a régi épületek, az alsóbb szintek viszont épségben maradtak, itt kiállítás látható. A legrégebbi és legépebben megmaradt rész a kerek donjon. Csigalépcsőn tekeregtünk felfelé. Megérte a fáradság, mert fentről láthattuk igazán, milyen hatalmas kiterjedésű a vár Közvetlen alattunk kerek épületromok – egy még régebbi donjon, ami összedőlt, ekkor épült a mostani. A kilátás csodás: látni közvetlenül a vár alatt Szepesváralját, annak folytatásaként Szepeshelyet, a másik oldalon Zsigrát fehér templomával. Mindez összetartozott, és jelenleg is tartozik, hiszen együtt lett része az UNESCO világörökségének 1993-ban.

Zsigra (Žehra) felkeresése volt hátra. A főútról bonyolult mellékutakon értük el. Elhaladtunk egy cigánytelep mellett, pucér purdék játszottak a toldott-foldott házak előtt. A várból gyalog hamarabb átértünk volna. A falucska főterén álltunk meg, onnan lépcsőn kapaszkodtunk fel a templomig. Szerencsénkre a plébános épp ott volt, nem kellett a kulcs után kajtatnunk. (belépő 1.70 €, magyar nyelvű füzet 1,5 €). A kis, hagymakupolás templomban a teljes falfelület kifestve (XIV-XV. század), látszott a több réteg egymás felett. Az oltárt tatarozták, a XIII. századi keresztelő medence kis benyílóban állt. Onnan készítettünk fényképet a templombelsőről, mert itt sem szabad fényképezni. A templom körüli dombon temető, benne óriási síremlékek, a helyi cigányok emelték.

Még világos volt, így úgy döntöttünk, belefér még vacsoráig egy kis kitérő Frics (Fričovce) reneszánsz kastélyáig, már Sáros megyében. Itt minden annyira közel van egymáshoz, kihasználtuk az időt. Az autópálya elkészült szakaszán mentünk át a Branyiszkó-hágó alatt (5 kilométeres alagút!) Alighogy kiértünk az alagútból, már le is tértünk az autópályáról. Az országút mellett áll a kastély, ma drága szálloda. Így csak kívülről csodáltuk meg a szgraffitós oromzatot.

Hazafelé a régi úton keltünk át a Branyiszkó-hágón. Eléggé nehéz dolga lehetett itt Guyon tábornoknak 1849 telén, a hágó nagyon meredek. Felkapaszkodtunk az emlékműig, ahonnan remek kilátás nyílt Szepes várára. Besötétedett, mire Késmárkra értünk. Ma sztrapacskát vacsoráztunk, és reszelt krumpliba mártott, kisütött csirkemellel. A sötétben még tettünk egy búcsú körsétát a városban.

A tömény városnézést másnap fellazítottuk. Átlátogattunk a Szepes-Gömöri Karszt, pontosabban a Szlovák Paradicsom területén fekvő Dobsinai jégbarlanghoz. Valójában ez is Szepes vármegyéhez tartozott, a Gölnici járáshoz. Elbúcsúztunk Késmárktól, nem egészen egy óra alatt értünk Dobsinára, a jégbarlang alatti parkolóba. Fél óra alatt, meredek ösvényen kapaszkodtunk fel a barlangbejáratig. Itt sem először jártam, csak azóta teljesen átalakult a fogadóépület. Mióta az UNESCO világörökség része lett 2000-ben, korszerűsítették. Kis kiállítást néztünk meg a felfedezéséről, míg a magyar nyelvű csoportra vártunk. Tiszta mellékhelyiségeket találtunk, aranyos kis boltot, ahol magyar nyelvű ismertetőt lehetett kapni és gyermekeim kedvenc játékát: a Pexesót. Valójában memória játék, itt barlang témájút lehetett kapni. Amikor gyermekeim voltak kicsik, a téli sízések idején mindig kellett venni állatost, virágost, autóst. Szerencsére olcsó volt – most is az. Fényképezni a barlangban nem szabad, illetve a fotójegy nagyon drága (25 €), de a jég annyira tükröződik a vakuval való fényképezéskor, hogy nem éri meg. Korábbi emlékeim szerint fapallók, falépcsők segítették a haladást, most vastrepnik, lépcsők, amelyek sokkal biztonságosabbak. Sehol nem csúszott. A lépcső-járást persze nem úszhattuk meg. Nagy élmény volt a hatalmas jégtömeg kékes-zöldes színe. Keletkezéséről, az egyes alakzatokról a vezetőnk élvezetesen számolt be – pontosabban megnyomott egy gombot, mire megszólalt a magyar nyelvű ismertető. Volt, ahol a jégbe vájt folyosón haladtunk keresztül. A Kisteremben megcsodáltuk a ragyogó jégkristályokat. A Nagyteremben elképzelni sem tudom, hogyan korcsolyáztak annak idején, mert a jég enyhén lejtett. 40 percig hosszat tartott a túra a föld alatt. Kilépve a felszínre, megcsapott a meleg, kapkodtuk magunkról a meleg holmit. Újabb félóra volt lefelé az út.

Visszatértünk Szepességbe, Szepesszombatra (Spišská Sobota). Szepesszombat ma Poprád egyik városrésze, összenőttek. Bájos főterét reneszánsz-barokk házak övezik, számtalan középkori részlettel. Leginkább a messze előreugró tetők tetszettek, amelyekről hosszú vízköpők nyúltak az utca fölé. A főtér közepén áll a gótikus templom és a reneszánsz harangláb, valamint a városháza, amelyet sajnos átépítettek, nem túl szerencsés módon. A templom kéthajós, frissen tatarozták kívül-belül, a plébános lelkesen mutatta a szebbnél szebb részleteket. Ide is elkerült Lőcsei Pál mester egyik szárnyas oltára. Fényképezni persze nem szabadott, de a rajzolást senki nem tiltotta. Nagyon érdekes volt, ahogy a plébános még mindig szomorúan említette, hogy Zsigmond király idejében, 1412-ben ők is az elzálogosított tizenhárom szepesi város közé tartoztak, és megnyugvással említette, hogy 1770-ben visszakerültek Magyarországhoz. Jól láthatóan megkülönböztette a magyar korona országát (Uhorska), a mai Magyarországtól (Mad’arsko). A városok bár függetlenséget élveztek Lengyelországon belül, mégis nehezményezték, máig emlegetik az elzálogosítást. Körbejártuk a háromszögletű főteret. Aranyos házacskák, az egyiken emléktáblát találtunk: Mátyás király itt szállt meg 1474-ben. A szépen rendbe hozott házak többségében szálloda, étterem.

Pár perc csak Kakaslomnic (Vel’ká Lomnica) gótikus temploma. A szomorú állapotú Berzeviczky kastély mellett álltunk meg. A tiszteletes úr éppen ebédelt, de azonnal letette a kanalát és jött büszkén mutogatni a templomot. A tornya román stílusú, barokk toronysisakkal. A bejárat vakolata omladozó, de a belseje kárpótol a külső elhanyagoltságáért. Ez is kéthajós (úgy látszik ez a környék divatja), bent szárnyas oltár, a szentélyben freskók. De az igazi érdekesség a sekrestyében látható: jó állapotú Szent László legenda freskója.

Eddig a Tátra napfényben fürdött, a Lomnici és a Késmárki csúcs kísérte az utunkat. Mire azonban Ótátrafüred (Starý Smokovec) felé tartottunk, sötét felhők gyülekeztek a csúcsok fölött. A legelső cukrászdában (önkiszolgáló) hatalmas tejszínhabos kávét ittunk, majd kicsit sétáltunk a régi, KUK épületek között. A favázas „hegyi” épületek mindenütt megtalálhatók az Osztrák-Magyar Monarchia területén: a Tátra üdülőhelyein, Tusnádfürdőn, Karlsbadban (Karlovy Vary), Bad Ischlben, vagy Palicson. A kápolnában három öregasszony kántált, kint a szokásos könnyűzene szólt. Árusok mindenütt: zergét, mormotát, bárányt lehetett kapni minden mennyiségben. Az egyik unokámnak vettem is kisbárányt. A séta után mentünk tovább Csorba-tóhoz (Štrbské Pleso). Hatalmas sport-komplekszumban volt a szállásunk. Gyors bejelentkezés után irány a tó! Szerencsére a sok szálloda, étterem, stb. nem a tó partjára, hanem a tavat tartó moréna-gát alá épült. Így a tó megőrizhette eredeti szépségét. Csak a sí-világbajnokságra épült síugró sánc és szálloda rontja a látképet. Azonnal elindultunk a tó körül. Jól kiépített sétaút vezet előbb a régi villamos-végállomáshoz (ez most múzeum), majd a tó partján körbe. Lélegzetelállító látvány a közeli hegyek koszorúja. Tudom, hogy innen még egy óra járás a Poprádi-tó, és még onnan vagy három óra fel a Menguszfalvi-völgyön a Hincó-tóig. 1964-ben innen indultunk megmászni a Tengerszem-csúcsot. (Risy). Elmerengve az emlékeken kerülgettük a kocogókat. Egy kis csapattal háromszor is találkoztunk – úgy látszik, ez az edzőpályájuk. Néha csöpögött, néha elállt, aztán egyre jobban esni kezdett. Nem sok volt már hátra a körből, amikor már annyira esett, hogy be kellett húzódnunk egy épület takarásába az eresz alá. Persze az eső ide is bevert. Végül eső ide, eső oda, csak nekivágtunk a befejező szakasznak. Jól elázva értünk vissza a szállásra. Kárpótlásul felfedeztük, hogy a szállóhoz uszoda is tartozik, amit a vendégek ingyen vehetnek igénybe. Kipróbáltuk. A szálló alatt élelmiszerboltot találtunk. Remek juhtúrót, igazi brindzát, füstölt sajtot vettünk.

Reggelre kitisztult az idő, de már csak rövid sétára volt időnk. Indulás tovább – magunk mögött hagytuk a Szepességet, és a bányavárosokat érintve indultunk hazafelé. Leereszkedtünk a hegyről, és az autópályán haladtunk egy darabig, majd az Alacsony-Tátrát az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) át kereszteztük. Újra beleszaladtunk a felhőkbe, hiába álltunk meg egy percre a hágón, alig láttunk valamit. Nosztalgiánk volt, hiszen évekig jártunk ide síelni gyerekeinkkel. Újra rákezdte az eső, ömlött, dörgött-villámlott – nemhiába hívják Ördöglakodalma hágónak.

Alig láttuk az utat, csak Besztercebánya (Banská Bystrica) előtt csillapodott. Mire beálltunk a Partizán Múzeum melletti parkolóba, már csak a hatalmas tócsák emlékeztettek az esőre. Ez nagyon jó hely parkolni, mert csak pár perc séta a főtér, ahol koncentrálva van minden látnivaló. Az eső után hirtelen élettel lett teli a tér. Utcai zenészek telepedtek a Szentháromság szobor mellé. A kiülős kávéházak székeit, asztalait buzgó alkalmazottak törölgették. Mindig is tetszett ez a tér. 1964-ben egész éjjeles vonatozás után érkeztünk ide, egy sörfesztivál kellős közepére. Ekkor találkoztam először a felvidéki bányavárosok szépségével, amely elbűvölt. Az arany-ezüst-, rézbányászat gazdagságot hozott a városnak, és ez az épületeken is meglátszott. Most sorra látogattam kedvenceimet: a Beniczky-házat, a Thurzó-házat. Ide végre be tudtunk menni. Egy euróért vettünk jegyet csak a Zöld terembe. Már régen izgatta a fantáziámat, csak soha nem találtuk nyitva, vagy nem volt időnk rá. A dúsgazdag Thurzók (akik a Fuggerekkel házasodtak össze). 1476-ban Mátyás király látogatása alkalmával készíttették el ezt a termet. Reneszánsz falfestmények díszítik a falakat: körben bibliai jelenetek. Jól felismerhető Dávid harca az oroszlánnal, Zsuzsanna és a vének freskója. A mennyezeten Mátyás és Beatrix címere, dús reneszánsz girlandok közepette. A Thurzók nagyon igyekeztek, mert a nemesség nem bocsátotta meg nekik kereskedő származásukat. A Rondellában ittunk egy kávét. A hajdani várból csak néhány bástya és épület maradt meg, ezt hívják Várkerületnek. Az utcákon járva nehéz elképzelni, hogyan is kapcsolódott valaha a vár és a város. Több tűzvész is gondoskodott a vár pusztulásáról.  Két templom is van benne. Mi a „német” templomnak hívott Szűz Mária mennybemenetele templomba. Kívül látható üveg alatt Veit Stoss alkotása, a Getsemáni kert. Bent pedig a Szent Borbála kápolnában Lőcsei Pál mester szárnyas oltára. Itt végre szabadott fényképezni. Annyira szép az oltár, hogy alig veszi észre az ember a gótikusnak megmaradt kápolna egyéb szépségeit. A „szlovák”templomnak csak a bejárata maradt meg gótikusnak, bent barokkosították a nagy, XVIII. Századi tűzvész után. A Mátyás házban van a Városi Múzeum, sok érdekes várostörténeti emlékkel (belépő 2.50 €). Bent sajnos nem maradt szinte semmi a gótikus emlékekből, amelyre a külsejéből számítottunk. A Mátyás-ház mellett beléptünk a temetőbe, innen láthattuk a vár megmaradt falait. Szerencsére eltűntek a várból a tankok és ágyú „szobrok”, amik a partizánoknak állítottak emléket. A templom előtt épp piac működött, vettünk apró, falatnyi ostyepkát (füstölt sajtot), a piac mögötti CBA-ban zsömlét, joghurtot, így az ebéd kérdését megoldottuk

Alig ettük meg a kiflit, ostyepkát, joghurtot, máris Körmöcbányára (Kremnica) értünk. A városkapu közelében parkoltunk, rövid sétával értünk a ferde főtérre. Itt található a Pénzverde, ahol 1335-ban vertek először aranypénzt. Itt készültek valaha a körmöci aranyak. Jobb napokon be lehet jutni, amikor épp nem működik. Nekünk nem volt szerencsénk, úgy látszik, most épp pénzt vernek valami távoli országnak. Természetesen itt is sízés alkalmával jártunk (a közeli Skalkán síztünk), télen bizony lehangoló volt a koszos hókupacok közt. A házakról hámlott  a vakolat, minden zárva volt: a múzeumot, templomot nem fűtötték, egyszerűbb volt zárva tartani. Még egy cukrászdát, kávézót sem találtunk nyitva. Mostanra megváltozott a helyzet. A napsütésben fürdő főtéren szépen gondozott virágágyások, szobrok, kitatarozott házak. Láthatóan már berendezkedtek az idegenforgalomra. A Szent Katalin templom magasan a város fölött áll. Fedett lépcsőn mentünk fel a hajdani várba, amelynek már csak mutatóba maradt néhány bástyája. Belépőt kellett vennünk (3 €). Itt szép ásványokat ábrázoló Pexesót vettem, és magyar nyelvű füzetkét a templomról.  Körbesétáltunk a hajdani várudvaron. Néhány bástya még áll, és egy kis kerek templom, a vár eredeti temploma. A templomot a XV. században emelték, a múlt században Stornó Ferenc restaurálta, hihetetlen műgonddal. Szép belső tere kissé sötét. A toronyba fel lehet menni, a lépcsőzés megéri, fent látható a toronyőr szobája. A körbe vezető erkélyről nemcsak a várat lehet látni, hanem a belvárost is. Az egyik szép házban működik a Városi Múzeum. Bemutatják a Körmöcbányán vert pénzeket, a pénzverést, de a pincében az aranybányászatot is. Ahogy bóklásztunk a tárlók között, váratlanul ránk köszönt egyik unokánk. Mint a viharos üdvözlés után kiderült, ők a Börzsönyben sátoroztak, és egy napra átugrottak Szlovákiába. A kis hatévest legjobban egy nagy aranytömb nyűgözte le, a nagyobbakat Mátyás király aranyforintja.

Zólyomig autópályán haladtunk – sokat jártunk erre síelések alkalmával, nagy szó volt ez számunkra. Zólyomot most kihagytuk, követtük a Garamot (Hron) egy ideig, majd bevágtunk a Selmecbánya (Banská Štiavnica) felé a hegyekbe. Utoljára a kilencvenes évek elején jártunk itt, és nagyon elszomorító helyzetet találtunk. A gyönyörű fekvésű, nagyhírű bánya- és iskolaváros elhanyagolt házai, bedeszkázott ablakai semmi jóval nem kecsegtettek. Nagyot fordult az óta a világ. Selmecbánya felkerült az UNRSCO világörökség listájára. Lázas tatarozásba kezdtek, a belváros megújult. A világ első bányászati akadémiája – ma főiskola. Sok diákot vonz, tele velük a belváros, izgalmas diáktanyák rejtőznek a belső udvarokban. Persze van még mit tenni a több évtizednyi elhanyagoltság után. A háromszögletű főtér elkeskenyedő végén aranyos kis szállodában laktunk. Velünk szemben a régi Lyceum épülete ugyan üresen áll, de rajta az emléktábla: itt járt iskolába Petőfi Sándor. Nincs táblája, de itt tanult Mikszáth Kálmán is. A főtéren lefelé haladva gyönyörű barokk szentháromság szobor mögött a gótikus Szent Katalin templom tömbje magasodik. Kiülős kávéházak csábítgattak, az út legjobb kapucsínóját itt ittuk.  Az egyik szép ház belső udvarán idegenforgalmi hivatalt találtunk, ahol magyar nyelvű könyvecskét vásároltunk, remek séta javaslatokkal. Mellette az Ásványtani Múzeumot már zárva találtuk, de ígéretes volt a hozzá tartozó bányavágat bejárata. Elsétáltunk az Erdészeti és Bányászati Akadémia parkjáig, megtekinteni a mamutfenyőket, nőttek-e azóta, hogy erre jártunk. Kis utcákon tértünk vissza a Szentháromság térre, egy tetszetős pizzériában vacsoráztunk. Sztrapacskát kértem, de több mint negyven percig várakoztattak. A többi vendég jött-ment, mi csak vártunk… Másnap kora reggel a Lyceum mellett kis kanyargós, falépcsős utcákon sétáltunk fel, remek kilátással az Óvárra és a városra. Lefelé is falépcsős utcán haladtunk. A városháza melletti téren érdekes reliefet találtunk a falon: a bányászatról, és a bányászati akadémiáról: Volt ott sárkánygyík, csille, manó, bányász, Mária Terézia, Hell Miksa és más tanárok. Felkapaszkodhattunk a várkapuig. Az Óvár 9-kor nyitott. A boltíves kapu belső oldalán van a pénztár (belépő 3 €). Onnan aztán szabadon kalandozhattunk a hatalmas várudvaron. Árnyas fák alatt temető, a falakon belül fából készült gyilokjáró. Megpróbáltunk körbe menni, de helyenként le van zárva, mert a fa teljesen elkorhadt, így vissza kellett fordulni. Az egyik kanyarban még bejutottunk a kovácsoltvas múzeumba. Az órákhoz már nem, mert hiányzott a deszkázat. A belső vár még áll, a várudvar valaha három hajós templom volt, azt építették át. Innen nyílnak a múzeum termei. Többnyire kőtár látható, de itt van a selmecbányai MS mester munkáinak bemutatása, valószínűleg az eredeti helyén. Egy szárnyas oltár nyolc képéből 1 hiányzik, nem tudni róla semmit. Egy táblakép van a Nemzeti Galériában (Mária találkozása Erzsébettel), három az esztergomi Keresztény Múzeumban, egy Szentantalon, egy Lille-ben. Nem másolatokból, hanem „színélmények”-ből állították össze. Körben tablókon mutatták be magyarázattal együtt a képeket. Az udvarról csigalépcső nyílt fel a toronyba, csak éppen kilátás nincs, mert a fedélszék közvetlenül a falon ül, a lépcső utolsó fokánál beveri az ember a fejét. Az óratoronyból viszont ragyogó kilátás nyílt a Selmeci-hegységre, illetve a városra: jól látszott az Újvár fehér tömbje.

A Selmeci-hegység legmagasabb csúcsa, a Szitnya alatt fekszik Szentantal (Svätý Antol) Országúton néhány perc Selmecbányától. A kis településnek két érdekessége van: a barokk templom, amely megőrizte MS mester alkotásait (innen kerültek a különböző múzeumokba), a másik Koháry-Coburg kastély. A templomot zárva találtuk, a kastélyt viszont nyitva. Igaz kicsit várni kellett, míg magyar nyelvű vezetés indult, addig sétáltunk a kastélyparkban. Szemerkélt az eső, a kissé elhanyagolt parkban nem sok érdekességet találtunk. A melléképületben lévő kávézó elhagyatottan állt. A pénztárban viszont magyar nyelvű ismertetőt találtunk, hasonlóan a selmecbányaihoz. A vezetés még , mindig a „csehszlovák” időket idézte: nem szabad fényképezni, az egyik szobából, amikor átterelnek a másikba, gondosan bezárják az ajtót, nehogy elkóboroljunk… A kastély ennek ellenére érdekes. Most több részletet láthattunk. Harminc éve csak néhány szobát mutattak, és a földszinti vadászati kiállítást. Most teljesen bejártuk az emeleti szép szobákat. A kívülről szerény, egyemeletes kastély hatalmas. A barokk kori ízlésnek megfelelően 4 kapuja van (évszakok), 12 kéménye (hónapok), 52 szobája (hetek), 365 ablaka (napok) van. Belül is látszik, hogy a Koháry családnak volt pénze. A Coburgok házasság révén szerezték meg. Nekik is volt mit a tejbe aprítani. Kivételes szerencsével a berendezés épségben megmaradt. Nekem az a hatalmas képgyűjtemény tetszett, amely a kvrysni lovasezredének a tisztjeit ábrázolja. Az egyik Koháry is tagja volt a törökverő harcokban kitűnt ezrednek. Két terem falát borítják a képek. A többi szoba is érdekes, ezek zöme persze a XIX. századból származik, a Koháry-Coburg család karban tartotta a birtokát. A Coburgok Európa uralkodó családjaival rokonságban álltak, sőt, maga is adott uralkodót: Ferdinánd 1887-ben bolgár cár lett. Az első világháború után lemondott (rossz nyelvek szerint elkergették), és legszívesebben itt Szentantalon időzött. Ezeket a termeket nem mutogatták  a szocialista időkben. Most viszont kiélvezhettük.

Szentantaltól kis mellékutakon elkanyarogtunk a Garam völgyébe és Garamszentbenedeket (Hronský Beňadik) kerestük fel. A templom tornyai már messziről látszottak. A dombocska alatt tudtunk megállni, ahonnan gyalog sétáltunk fel, a hajdani várkapun keresztül. Még I. Géza alapította 1075-ben a bencés kolostort. Az eredeti épület román stílusú volt, a kapuzat még őrzi ennek emlékét. Faragása gyönyörű, sokáig gyönyörködtünk benne. A XIV. században gótikussá építették át. A török elleni harcokban elvesztette egyházi jellegét, megerősítették, katonák tanyáztak a kolostorban, a végvári rendszer része lett. A sok pusztítás után a XIX. században még le is égett, de a templomot helyrehozták. Amikor egyszer sízés után erre tértünk haza, a templomban nagyon sötét volt, alig lehetett látni, pedig belső tere lenyűgöző. Most sokkal világosabb volt, egy kedves néni, akinél belépőt vettünk, még villanyt is gyújtott. Így sokkal jobban láttuk a részleteket. A gondos helyreállítás megőrizte a mellékhajó szép boltozatát, szárnyas oltárát. Kint, a kapuzattól jobbra nyílik a bejárat a hajdani kolostorudvarra. A kerengőből csak egy darabka maradt – igaz, nagyon szép. A templom megmaradt, legszebb gótikus faragványáért, a garamszentbenedeki úrkoporsóért az esztergomi Keresztény Múzeumba kell elmenni.

Garamszentbenedek után már sík vidéken utaztunk, a Garam völgyében. Még egy megállónk volt Párkány (Sturovo) előtt. Bény (Bina). Bényt szép román temploma és rotundája miatt kerestük fel, itt soha nem jártunk. A plébános úr ugyan távol volt, de az egyházfi szívesen kinyitotta a templomot. A rotundához sajnos nem volt kulcsa. A templom felülmúlta várakozásunkat. Nemcsak kívülről szép, arányos, belülről is nagyon szép részleteket találtunk. Az oldalhajóban láttunk egy fényképet, amely a második világháború pusztítását mutatta: az egyik tornyot bombatalálat érte, újra kellett építeni a tornyot. A sekrestyében a közeli kálvária szobrai vannak bezsúfolva – félnek a pusztítástól. Megnéztük az eredeti kálváriát is: a falut körül vevő kettős töltés védelmében állnak a csupasz talapzatok, a keresztút végén kápolnával, amelyen felirat hirdeti, kiknek az adományaiból épült. A falu lakossága zömében magyar, akik őrzik hagyományaikat, a bokorugró szoknyájú népviseletet (persze csak ünnepnap). Büszkén mutatták a tájházat, ahol összegyűjtötték mindazt a mi a falu régi életéről fellelhető volt. 

Bénytől búcsút véve hamarosan feltűnt az esztergomi bazilika. Igazából innen, a Duna túloldaláról a legszebb. Átkeltünk az újjáépített hídon, hazaértünk.